(El Laberinto del Fauno)

spanyol-mexikói-amerikai, 2006. 112 perc

rendező: Guillermo Del Toro

Tévelygés. Csakhogy nem materiális labirintusban, hanem érzelmeink útvesztőjében. Mindkettőben könnyen csap meg a kiúttalanság érzése, a reménytelenség szele, annak a dilemmája, hogy eldöntsük, melyik a rossz vagy melyik a jó irány. Mikor fordulunk arra az útra, amely kivezet bennünket (vagy éppen hogy be, nézőpont kérdése) a fényre. A sötétségből. Mert ugye egy labirintus csak sötét lehet? Vagy talán ez nem is annyira biztos?

Guillermo Del Toro manapság a népszerűség csúcsán sütkérezik. A Penge 2 és a Hellboy meghozta neki a széleskörű ismertséget, hogy A Faun labirintusával aztán a kritikusi elismertség tegye teljessé a sikert. Ez a Peter Jackson kinézetű, mexikói fickó - bár próbálkozott már régebben is, pl. a könnyen feledhető Mimic, a júdásfaj-jal - látszatra nagyon lazán kezeli a dolgokat, ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy zseniális rendező. Egyszerűen hibátlanul csinálja azt, amire felesküdött. Példa erre A Faun labirintusa, amely, annak ellenére, hogy két homolokegyenest különböző műfajt gyúr eggyé, nem tudna senki kezében több lenni.

A határvonal pedig nagyon de nagyon keskeny, penge-vastagságú csupán. Ahhoz, hogy ezen a "borderline"-on valaki hiteles tudjon maradni, óriási tehetség szükségeltetik. A Faun pofátlanul meredeken, mégis gond nélkül vált át történelmi drámából horrorisztikus mesébe, hogy a végén, a katarzis átélésekor elhagyja mind a horrort, mind pedig a valósághű kegyetlenséget. Ezért változik az összbenyomás szájíze giccsesen szomorúvá, és mégis hihetővé. (Valami hasonló hatással volt rám a Híd Terabithia földjére is.)

Azért furcsa a Faun, mert néha az a benyomása az embernek, hogy két filmet néz, nem is egyet! Gondoljunk bele, hogy mi történne, ha fognánk egyszer a kapitány harcát a gerillák ellen, másodszor pedig a kislány hercegnővé válási próbáit, és szétválogatnánk őket két mozivászonra, mint egy kupac vegyes szotyolát és tökmagot. Kapnánk két különálló, kerek egész(!) filmet, amely a másik jelenetei nélkül is sziklaszilárdan áll a lábán. Mi hát akkor a kapocs közöttük? Mi teszi őket így együtt, egy moziban hitelessé, egymást kölcsönösen feltételezővé?

Sokat töprengtem ezen, és azt hiszem, az érzelmek és a hit táján kell keresnünk a választ. A jóknak mindig van hitük, a rosszaknak többnyire csak akaratuk. És a hit természetesen erősebb, mégha nem ezen a világon is. Hit a békében, hit a szeretetben, hit a csodában. Lehet, hogy "csöpögős", de én ebben érzem a kapcsot. Amit ezen a világon, kívül nem találsz meg, azt megleled egy kisebb, ugyanakkor sokkal nyitottabb univerzumban, magadban (benned). Nekem erről szól a Faun - könnyen lehet azonban, hogy mindenki másnak és másnak gondolja, saját egyénisége és gondolatvilága koordinátái mentén.

Del Toro, a rideg csodavilág mestere nagyot fordult két képregény(szerű) adaptáció és fikció után, de nagyon jól tette, hogy váltott, és mutatott valami olyat is, amely maradandóbb. Többszörösen jutalmazott filmjével, A Faun labirintusával minden eddiginél messzebb merészkedett a valóságba, ahol megmutatta, hogy a varázs csak akkor nem jön velünk, ha nem is akarjuk. Ha viszont hiszünk benne, népmesei igazságosságban részesedünk. Hát nem pofonegyszerű?