(amerikai, 2003. 121 perc
rendező: Vadim Perelman
House of Sand and Fog. Az eredeti angol címben, azt hiszem, benne van a teljes mondanivaló. Homok és köd. Mintegy hamu és por. Rendben, nem akarok azért meredek párhuzamot vonni ott, ahol lehet, nincs is, de azért kiolvasható belőle az otthon és a saját "föld" megnyugtató biztonsága utáni vágy. A gyökerek eresztésének/védelmének eredendő akarata. A lét indoklása. Ésígytovább.
A Ház a ködben című filmben két "család" (kivételesen az amerikai egyedülálló nőt és rendőr szeretőjét is egyesíthetjük ebben a fogalomban) csap össze egy szimbolikus helyért. Ha mikroban nézzük. Ha makroban, akkor két eltérő kultúra, életforma, létfelfogás. Mindkét család az élet értelmét, biztonságát, igazolását keresi egy tengerparton álló házban. Abban a házban, amely az egyiknek, az emigráns családnak az igazi otthonnal, Iránnal való utolsó kapcsot jelenti; a másiknak, a tőzsgyökeres amerikai nőnek pedig a múltjával, az apjával való egyetlen kötődést.
Ebben az értelemben szimbolikus a ház, ezért ragaszkodik hozzá olyannyira mindkét fél, hogy akár a végsőkig is képes elmenni érte. Lehetne itt szó ténylegesen a kultúrák összeütközéséről, de ebben a filmben az otthon szerepe az erősebb. Érdekes dolog, hogy véleményem szerint a film nem "tárgyilagos" abból a szempontból, hogy kívülálló maradna a két fél megítélésében. Én feltűnő szimpátia "húzást" érzek az amerikai nő irányába, az irániak pedig kegyetlen, pénzsóvár, önkényes otthonfoglalóként vannak feltüntetve. Ez nekem egyáltalán nem tetszik, mivel az én felfogásom szerint a nő vastagon hibás abban, hogy elvesztette a házát, sőt!
Az (el)üldözött iráni katonaezredes próbálja minden áron/módon biztosítani családjának a megszokott színvonalú megélhetést, és semmiképpen sem tehet arról, hogy kínálkozik előtte a lehetőség: olcsón hozzájutni egy értékes ingatlanhoz, melyet aztán később többszörös pénzért eladva véglegesen új hazát lelhetnek. Nálam az irániak voltak szimpatikusabbak, és bántott, ahogy a film "bánt velük". Ezért tragikus és szomorú a film vége, ellentétben az amerikai nő sorsával. De hát ez már csak így megy a mi fejlett társadalmunkban. A Ház a ködben nem a nő tragédiája, hanem az otthonából elüldözött közel-keleti családé. Én így látom.
A nagy öreg Ben Kingsley-nek különösen jól áll Behrani, az iráni katonaezredes karaktere. Az ő minimalista színészetének nagyon fekszik az, amely lendületes testmozgással nem, csakis szem- és arcjátékkal kifejezhető. Szerintem nagyon hitelesen alakítja a családjáért "küzdő", merev-feszes életritmusú-tempójú egykori tisztet, aki amerikai létét elszigetelő, személyi háborúként éli meg. Ellenpontja (milyen jól hangzik, nem?) Jennifer Connelly, aki az elhagyott, kilátástalansággal küzdő Kathyt alakítja, szintén erőteljes, bár engem zavart, hogy múltjáról (előző életéről) semmit nem tudunk meg. Igaz, a Behrani-król sem.
A Ház a ködben lassan mélyülő film, amely a végére totális vérfürdőbe torkollik (képletesen és szó szerint is). Néhol erőltetetten fikció, ám jól érzékelteti azt a kétségbeesést, amelyet az otthon hiánya/elvesztése okozhat. Szerintem jobb, ha a valóságban mi sosem tapasztaljuk meg ezt az érzést, azonban nézni sem kellemes.
