(Candy)

ausztrál, 2006. 104 perc

rendező: Neil Armfield

A drog mámora körbevesz. Méghozzá úgy, hogy aztán könnyen nem is ereszt, ha egyáltalán. Lehet, elcsépelt sztori, amelyről több friss bőr már képtelen lekívánkozni, de a konstruktív különbség nem az egyes történetekben kell, hogy létrejöjjön, hanem a hozzányúlás módjaiban. És amely film alkotócsapata ezzel tisztában van, máris nem közhelyeket (és agyonfertőzött injekcióstűket) pufogtat. A Candy szerintem közéjük tartozik.

Ez a 2006-os ausztrál dráma úgy marad kívül a témán, hogy közben a néző érzi benne magát. Vénáig. A történet egy férfi és egy nő kapcsolatáról szól, akiket végül nemcsak a szerelem, hanem a drog is a végletekig összeköt. Egymásra vannak utalva, illetve persze a drogra, de a kettő (a másik és a heroin) olyan elszakíthatatlan ekvivalenciát képeznek a tudatukban, amely kizárja a bármelyik nélkül való létezést. Hármas szimbiózis ez, feloldhatóság nélkül.

A Candy koncepciója tényleg nem taszít erőszakkal a téma közepébe (nem mutatja például a testi roncsolódást), ámde a két főhős viszonya, érzései, lelkivilága mégis magával rántja a nézőt. Remek ez a mesterséges erőszak nélküli motiváció, amely miatt izgulunk értük és szurkolunk nekik. Nem kell diktatórikusan magyarázni a drog szélsőségesen negatív hozadékát, sokkal finomabb (s egyszersmind durvább is), ha két hús-vér ember kapcsolatán mutatjuk be azt. Ettől válik a film közelivé, átélhetővé, szellemi síkon tapasztalhatóvá.

Heath Ledger-ről csak a film kapcsán szólok, ami valójában történt vele, az több mint tragikus. Főleg annak a tükrében, milyen egyszerű, de hiteles átéléssel formálta a Candy férfi főhősének karakterét. A figura élt a filmben, dimenziói voltak, azonosulni lehetett vele. Mellette a számomra ismeretlen Abbie Cornish tökéletesen kiegészítette őt. Nehogy félreértés essék, a kiegészítő szerepkört abban az értelemben gondolom, hogy zseniálisan megmutatta a két nem közti drogfüggőség különbségét – amely vagy igaz, vagy nem, mindenesetre jól szimbolizálta a férfi-nő közötti fizikai-lelki differenciát.

A Candy az a film, amely sem nem történetével hódít, sem pedig újszerűségével. Viszont „tiszta” eszközökkel ér el hatást annak tekintetében, mit is jelent a heroinfüggőség: honnan indul, miken gázol keresztül, és hová jut el (ha hagyják). A Candy nem siklik át apró rezdüléseken, nem hagyja, hogy a téma brutalitása keringjen a filmkockákon, helyette elmesél valamit, ami nem szép, de lehet ellene tenni (ha akarják). Neil Armfield filmje tanulságos, elgondolkodtató és igaz (ha annak veszik).