(amerikai, 2007. 126 perc
rendező: Richard LaGravenese
A P.S. I Love You kiváló bizonyíték arra, mi mindenre lehet képes egy film 2 óra alatt. Mert amennyire semmitmondó önmagában a cím, annyira sokatmondóvá (méllyé, emléksűrítővé, kivonattá) válik a mozi két órája alatt. Ez pedig már önmagában is mérvadó annak eldöntésére, hogy az Utóirat: Szeretlek parádésan felépített és végigvezetett film.
A Cecilia Ahern könyvéből forgatott film dramaturgiája végig 2 fő célkitűzés mentén halad, hogy aztán lényegileg hitelesen csapódjon le a nézőben. Először is minden csapdát igyekszik elkerülni, amely sablonos szerelmi románccá silányíthatná a történetet. Mert ugyan egy átlagos romantikus film jegyeit hordozza magán, mégis ott vesz homlokegyenes fordulatokat, ahol a sablon érvényesülhetne (ez leginkább ott érhető tetten, amikor Holly nem jön össze lelki jóbarátjával Daniellel, hanem maradnak „csak” barátok). Másodsorban pedig lelkileg is (ki)egyensúlyoz: nem hagy a szomorú (tragikus) mélybe taszítani, de nem is engedi a nézőt a fellegek közé lebegni. Így válik pozitívan, bátorítóan és átélhetően keserédes filmmé.
A P.S. I Love You két ember (Holly és Gerry) drámája köré fonódik. Minden egyes karakter az ő tragédiájukhoz kapcsolódik, ezáltal indokolt létük. És nemcsak arra hivatottak, hogy ne monodrámát lássunk a vásznon, hanem ők egészítik ki a két főhős (igen, hiába halott Gerry, attól még ő a másik főszereplő) dimenzióit a térben. Ők mutatják meg egyes jellemvonásaikat, érzéseiket, reakcióikat. Nélkülük Holly és Gerry két lebegő lufi lennének, velük hús-vér hitelesség. (Igaz, Lisa Kudrow karaktere nekem nem tetszik, de valószínűleg sokat nyom nálam a latban a színésznő személye...)
Pozitívan jött le nálam az is, hogy a film kezelhető szétbontott jelenetekként. Amolyan jelenetfolyamként is. Mert megvan köztük a nyílegyenes kapocs (Gerry leveles „játéka” a halálon túlról), a lelki atmoszféra (emlékezés, feldolgozás, beletörődés, felejtés) és az azonos textúra. Hilary Swank olyan bájosan kamaszosan játszik, hogy még nagyobb súllyal nehezedik a nézőre a lelki trauma. Szemei folyton mosolyognak (na persze inkább a Gerryvel közös visszaemlékezésekben), pusztán ezzel képes maga mellé állítani a nézőt. Gerard Butler nekem állandó meglepetés. Gyakorlatilag a legtöbb filmjében „máshogyan” néz ki, magamtól én képtelen vagyok ráismerni. Jeffrey Dean Morgan pedig elbűvölően sármos, karaktere kicsit rejtélyes, épp ezért izgalmas és illő Hollyéhoz.
A P.S. I Love You nagyszerű film egy olyan téma elmeséléséhez, amely bármikor megtörténhet (és sokakkal sajnos biztosan meg is történik). Egy kezdődő/haladó élet félbetörésének, a gondolatban sem várt gyász feldolgozásának ideális, meseszerű folyományát viszi végig a történet, amely hol humoros, hol keserédes, de mindenképpen pozitív végkicsengésű. Mert az élet mindig tartogat szépségeket, mindig tartogat meglepetéseket, és mindig tartogat holnapot. Bármilyen volt is a tegnap.
