(amerikai-német, 2005. 107 perc
rendező: Lasse Hallström
Egyszerűen imádom, amikor egy film címe teljes mértékben kifejezi annak mondandóját, érzelmi velejét, szellemiségét, atmoszféráját. Mert akkor úgy érzem, ténylegesen kerek egész a mű, 100%-ig átadja azt, amit szándékozik. Nagy örömömre most is valami hasonlóval találkoztam, de csak azért nem teljesen, mert nekem nem tetszik az angol címben a határozatlan névelő! Mert mi a bajom vele? Csupán annyi, hogy mivel névelőként tekintendő az „egy”, azaz általánosságban van szó a befejezetlen életről, teljesen feleslegesnek érzem a használatát. De ez már legyen az én bajom.
Befejezetlen élet. Egy mese, egy történet valamiről, amelynek nincs még vége. Csakhogy ebben a szóban, „befejezetlen”, nagyon sok minden benne van. Az is, hogy valami véglegesen félresiklott, elromlott, és már nem teljesíthető úgy, ahogyan joga, törvénye és útja lenne teljesülni. Az is, hogy valami lezárt, egyáltalán nem folytatható már. És az is, hogy még nagyon-nagyon sok minden áll előtte, vagyis határozottan pozitív értelemben tekinthető. Engem ez utóbbi fogott meg. Többnyire negatív jelzőként használják, de én szembe megyek az árral, és azt mondom, a Befejezetlen élet cím igenis pozitív (vég)kicsengésű, s ezáltal nagyszerűen von összegzést Lasse Hallström filmjéhez.
Egyik kedvenc rendezőm, Hallström remekül ért a meséléshez. Stílusa annyira emberi, amennyire csak film közel engedheti magához a nézőt. Lassan, megfontoltan és biztosan hömpölyög; van eleje, közepe és vége; a néző nyelvén, érzelmeivel, hangján beszél. Most sincs ez másként. A felvázolt történet három eszközzel tesz bennünket leginkább érdekeltté. Először tényleg csak a „vázlattal”. Sehol nem mond többet, mint amennyit muszáj, ezzel kerülvén el a szájbarágás könnyed csapdáját. Fellebbenti a karakteres pontokat, a legszűkebben utal a múltban lezajlott okokra, amelyek okozataként a jelen tekinthető. Furcsának tűnhet, de ettől érzi úgy igazán a néző, hogy benne van a történetben, aktív szereplője a puszta szemlélődés helyett. Másodszor a vizualitás eszközeivel: a gyönyörűen fotografált, atmoszférát megragadó, érzelmi töltést hordozó képekkel. Harmadszor pedig a színészek élő játékával, akik hiteles kontúrokat húznak a karakterek köré. Ugye, milyen egyszerűen/egyszerűnek hangzik?
A történet 4 karakter egymáshoz (és az élethez) való viszonya köré épül. És egyben talán ez is a nagy hibája a filmnek. Ugyanis míg a kislány (Griff), a nagyapa (Einar) és a barát (Mitch) teljesen illeszkednek a történet szövetébe, az anya (Jean) figurája valahogy mintha nem találná a helyét. Persze nem szó szerint, hiszen a történetbeli szerepe pontosan az, hogy keresse az új helyét, az új életét. Az ő alakja a sztori motivátora, dinamikája – az ő karaktere az, amely miatt egyáltalán VAN történet. Nélküle minden „változatlan” lenne Griff, Einar és Mitch életében. Csakhogy míg a másik három figurát a vázoltnál is mélyebbé képes tenni a színészi játék (Griff - Becca Gardner, Einar - Robert Redford, Mitch - Morgan Freeman), addig az anyát játszó Jennifer Lopez jelenléte teljesen súlytalan a vásznon. Gyakorlatilag semmi emlékezetes nem marad utána, szerencsére azonban a történet így is áll a lábán, koncentrálván a másik 3 szereplőre, akiknek teljesen hitelesen változnak egymás iránti érzelmeik, elképzeléseik, attitűdjeik. Szép film a Befejezetlen élet, kiszurkolt befejezéssel, amely amúgy sem a vége, hanem éppen ellenkezőleg, a kezdete valaminek. Amit aztán nem látunk, bennünk él tovább valódian. Végleg befejezetlenül.
