Van az úgy, hogy az ember a 3-adik perc felénélbefejezettnek kívánja nyilvánítani egy film megtekintését. (Hétköznapibban fogalmazva: ki akarja kapcsolni a tévét a francba.) Ebben még semmi különös nincsen. De van az úgy is, hogy kíváncsi rá, mi akar ez lenni? Mitől ilyen rossz ez? Hová fog még jobban silányulni? Lesz belőle esetleg valami más? Ésígytovább. Nálam ez volt a District 9. Ellentétes érzelmek játszottak bennem. Egyfelől akkora gagyi kezdett kibontakozni a szemeim előtt, amelyhez képest a Pirx kalandjai (???) filmtörténeti mérföldkő, másfelől viszont ott volt azoknak a (nézőknek és kritikusoknak) tábora, akik az egekig magasztalták a filmet. Ezért döntöttem úgy, hogy folytatom. Tényleg baromira érdekelt, mi lesz belőle!
Kaptam is a fejemre elég nagyot. De úgy, hogy azóta is rezonál az agyam. Mert a dél-afrikaiNeill Blomkamp filmje úgy nem film, hogy mégis az. És ha ez kissé érthetetlen, elárulom, végig ilyesféle ütésváltás zajlik az emberben. Hiszen nincsen koncepció, de mégis összeáll kerek egésszé. Hiszen a stílusok és mondanivalók között nem találja a helyét, ennek ellenére mégis egységes atmoszférává olvad. Hiszen nincsenek jók és rosszak, szépek és csúnyák, igazak és hamisak, mégis elkülönülnek valahogy a pólusok. Hol szatírát látunk (szélsőségesre és humorosra vett társadalomkritikát), hol komolytalan sci-fi-t (paródiát), hol pedig akciófilmbe gyömöszölt drámát. Mondom, eléggé sokáig úgy tűnik, gőzük nem volt a készítőknek, mi lesz ebből az egészből, hogy aztán az utolsó harmadra végül/végre megtalálják azt az (ugyan klisékkel tömött sablonba illeszthető) utat, amely elvezet egy korrekt zsánerfilmhez (akció sci-fi).
Ugyanis jólesően borzongató volt látni (mármint engem, ha valaki kívülről szemlélt), honnan hová jutott el a District 9. Sikerült neki fintorokkal telített, hátradőlős filmnézésemből varázsütésre kikerekedett szemű előrehajolt, izgulós állapotba taszítania, amelyre az első óra tudatában cseppet sem számítottam. Mert a látvány egyszer csak elkezd – először is – filmmé összeállni. Ahol az antipatikus, seggfej csinovnyik főhős (Wikus Van De Merwe) olyan jellemfejlődésbe kezd, amely megteremti a nézői azonosulás lehetőségét. Nemkülönben mikor a legintelligensebb idegen (rák vagy mifene), a fiáért és népéért aggódó Christopher Johnson abszolút szerethető, modern E.T.-vé változik a szemünkben. És ennek a két kulcsnak az együttes elfordulása a zárban megnyitja a kaput egy (mindenféle értelemben vett) heroikus küzdelem előtt, amely mind látványban, mind koreográfiában, mind pedig az érzelmek terén egy izgalmas, magával ragadó és élvezetes történetté transzformálódik.
Amúgy szerintem lehetséges egy másik olvasata (látószöge) is a District 9-nek! Végig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy egy olyan filmes „kavalkádot” nézek, amely a történet elemeivel, megvalósításával, szerepeivel, dramaturgiájával, satöbbi más filmek (filmes hatások) előtt tiszteleg. S talán éppen ezért tűnt eleinte elképzelés nélküli masszának. Hiszen gondoljunk csak bele, mennyi példát lehet felhozni elképzelésem bizonyítására: a Johannesburg felett lebegő űrhajó sziluettjéről csakis A függetlenség napjára lehet asszociálni; az idegenek külsejükben a Predatort (esetleg a Transformerst), szaporodásukban az Alient idézik; az MNU szervezete és amúgy a felvonuló katonai alakulatok egy kis Robotzsaru atmoszférával hintik meg a vásznat; a helikopteres légi támogatás a sérült-halott MNU katonákkal A sólyom végveszélybent juttatják eszünkbe; a robot pedig, amelyben a film végén Wikus harcol a katonák ellen, fedezvén Christopher menekülését – ha már Peter Jackson a producer – egyértelműen a King Kong szomorú hősiességének a megjelenítése. Hogy csak néhány példát említsek. Ha így tekintünk Neill Blomkamp filmjére, kipipálhatjuk az alapkoncepciót, és jóleső élvezettel adhatjuk át magunkat a szórakozásnak.
A District 9 tehát élvezhető film minden (vélt) hibája ellenére, nyitott befejezéssel, folytatásra váró történettel. Ha akarjuk, jóleső szatirikus éllel regisztrálhatjuk a modern társadalmunk kritikájaként felróható szegmenseket; ha akarjuk, elszörnyülködhetünk a zsidó holokausztra és az apartheid rendszerére tett világos (ámde sötét) utalásokon; ha akarjuk, tapsolhatunk a meghatározó filmes momentumok felidézésének; s ha akarjuk, pusztán csak izgulhatunk Wikus, Christopher és kicsi fia (fia?) sorsáért. Mindegy, hogy teszünk, a döntés a miénk. De az összteljesítménynek köszönhetően mindenképpen jól jövünk ki belőle.
(
