(Kaméleon)

magyar, 2008. 103 perc

rendező: Goda Krisztina

Goda Krisztina is sűrűn váltogatja a ruháit. Akárcsak egy kaméleon. Mert mindig valami új műfajjal, új stílussal próbálkozik. A Csak szex és más semmi hamisítatlan modern romkom (romantikus komédia) volt. Abban különbözött amerikai társaitól, hogy mintha élőbbek lettek volna benne a karakterek és sok helyütt a köztük lezajló interakciók is inkább a valóság, mint az idealizmus felé húztak. Azaz egyértelműen sikernek bizonyult ebben a műfajban. Utána csapott bele a Szabadság, szerelem című, valódi történelmi tényanyagon alapuló (1956-os forradalom) filmbe, amely a magyarságot fájón érintő események okán nem kevés csapdát rejtett magában, ámde az olimpiai vízilabda-küzdelemmel párhuzamos történetet megvalósítva sikeresen elkerülte a benne rejlő buktatókat. Újabb pipa tehát a neve mellett. És most itt van nekünk a Kaméleon, egy újabb történet, egy újabb műfaj. Uccu neki!

A Kaméleon szélhámosfilmnek van kikiáltva. Jópofán hangzik, de teljesen illik is rá. Ez a műfaj valahol vígjáték, de valahol több annál. Ugyanis a tét nem kicsi (nemcsak pénzbeli, hanem magával az emberrel is játszó), épp ezért további mélységek rejlenek ebben a kreált műfajban. Goda Krisztina kellemes és hálás forgatókönyvvel dolgozhatott (az ő keze is benne van társszerzőként), és ezúttal is élt a lehetőséggel. A Kaméleon korrekt film. Dramaturgiailag minden ott van és akkor, amikor és ahol lennie kell: kitűnő a felütés, töretlen íven halad felfelé a film vonulata, megvan a csúcspont is, és a csavar a történet végén. Bár a befejezés nekem kicsit túl hirtelennek és túl reménytelennek tűnt, nagyon is benne volt a pakliban, úgyhogy az is rendben van. (A rendezői változatban a finisben felcsillan ugyan némi remény, de ez talán még durvább, mint a mozis verzióban, hiszen azt jelzi, nem lehet kitörni ebből az „életstílusból”.)

A Kaméleonnál is látszik az a fajta – nem is tudom, hogy fogalmazzak – sterilitás, amely az amerikai filmek sajátja. Nem mondom, hogy teljesen negatívan tekintek erre a tulajdonságra, de mindenesetre ez a jellemvonás valahogy nem alkotóbarát. Hogy pontosan mire is gondolok? Nos, az amerikai játékfilmek, kommerszebb mozik nemcsak hogy hasonló séma (és ez mindent takar, a dramaturgiától az érzelmekig, a párbeszédektől a fordulatokig) alapján készülnek, de abszolút nem viselnek magukon semmilyen egyéniséget, privát vonást. Bárhol készülhetnek a világon, bárki keze által, általánosak, beazonosíthatatlanok. Ellenben a biztos (ha nem is annyira zajos) siker majdhogynem garancia náluk. Goda Krisztina is ezért képes jó filmeket faragni (Csak szex, Kaméleon), amolyan globalizált készítésmóddal, de félek, nem jön keresztül rajtuk az egyéni hang, csak nagyon halványan, kontúrtalanul.

Szerencsére a Kaméleonban azért helyenként felfedezhető a hagyományos magyar íz, a karakterek és a köztük lezajló interakciók jobban élnek, valósághűbbek, mint amerikai társaiknál. Ellenben végig látszik a történeten valami bájos esetlenség, ahogyan a tehetősek, gazdagok, híresek életébe pillanthatunk. Mintha keresné a fogódzót a híres ortopéd sebész (Kulka János szokottan kitűnő alakítása) és a macsó magyar sorozatsztár (Csányi Sándor hozza a kötelezőt) a magánéletében. Mintha idegen lenne számukra az az életstílus, amelyben léteznek – ez ad kellemes atmoszférát az egész filmnek. Farkas Gábor (Nagy Ervin, remek!), a profi és intelligens szélhámos maximálisan karakteres a Kaméleonban, minden szálat ő tart a kezében, ő mozgatja az egész történetet. Hanna (Hámori Gabriella, aranyos és... aranyos) működik mellette/ellene, de korántsem alkot maradandót. Valahogy a fő karakter, Gábor mellett amúgy sem jut hely másnak, de akkor is, de akkor is. A film végi fordulat (csavar) ugyanis erőteljesebb jelenlétet feltételez tőle a vásznon. Ugyanígy Gábor „tesója” és segítője, a Trill Zsolt játszotta Tibi sem megy valahogy a karakterhez. Túl ostobának tűnik. Bár világos, hogy a segítőtárs nem lehet szellemi vezér, akkor sem igen klappol hozzá a szememben. Mindegy, nagyjából így is működik a sztori.

Összességében elmondható, hogy Goda Krisztina tud filmezni. Érti, hogyan kell a dolgoknak működniük egy filmben, tudja mikor kinek hol és miért (van ott) a helye. Csak az a kontúros egyéni stílus, atmoszféra hiányzik még, ezért kívánom neki, legyen ereje elszakadni az átlagtól. Hogy a tehetséges magyar filmesek a kommerszebb műfajokban ne csak az amerikai módival szélhámoskodjanak.