(Skjult)

norvég, 2009. 96 perc

rendező: Pa Oie

Azt hiszem – és ezzel már kicsit el is késtem – nem lehet többé egy fejbiccentéssel elintézni az északról érkező thriller- és horrorfilmeket. Illetve én ezt már régóta tudom, csak eleddig kijelentésként nem fogalmaztam meg. Hiszen egyre szélesebb körben ismertek például a Fritt Vilt 1 (2006) és 2 (2008, angolul Cold Prey címen futottak) vagy például a Dod sno (2009, Dead Snow in English). És hogy a történet kerek legyen, 2010 őszének végén érkezik a Fritt Vilt 3. Én most csak norvég horrorokat vettem alapul, de ugyanúgy példákat tudnék sorolni, ha kitekintenék egy kicsit mondjuk Dániára is. A Skjult című lélektani horror (2009, Hidden) szintén norvég termék, a 2010-es After Dark Horrorfest egyik versenyfilmje. És szintén, az imént felsoroltakhoz mérten, roppant működőképes. Úgyhogy, én mondom, mélyrehatóbb figyelmet neki!

Mi az, amitől jó a Skjult? Ott van mindjárt a történet, amely egyszerre a csontokig lecsupaszított, ám rejtélyekkel csordultig töltött. Kai Koss azért tér haza 19 év után, mert anyja (végre) elhalálozott, és illik rá egy utolsó pillantást vetnie, no meg megörökölte tőle a sötét erdő közepén álló hatalmas, emeletes szülői házat. Pofonegyszerű sztori, amely nem kínálja a bekövetkező eseményeket, ugyanakkor kirobbanóan magában rejti. Mert Kai nem akarja látni az anyja holttestét, és amikot mégis, nyilvánvalóan akkor is úgy fél tőle, mint a tűztől (csettintget az arca előtt, tapsol a tetem felett – mintegy várván, hogy a halott felugrik az ágyról). A háztól is úgy tart, hogy két kanna benzinnel érkezik. Nem baljóslatú? Dehogynem. Ráadásul a néző annyit tud még, amellyel a film kezdődik, hogy egy szőke fürtös kisfiú - köszönhetően egy, az erdőből előfutó másik gyereknek (aki mellesleg a földből bújt elő) - végignézi, ahogyan az út szélén parkoló autóban hamuvá ég a családja. A felnőtt Kai, aki visszatér a városba (városba?) pedig szintén szőke. Na itt kezdi el az író-rendező Pal Oie (össze)zavarni az ártatlan nézőt.

Szóval mitől jó a Skjult? Egyértelműen attól, hogy nem tudjuk, mi történik. Nemhogy nem látjuk a végét, még csak az sem tippelhető meg egyértelműen, ami éppen történik. Kai most akkor a szőke, fürtös kisfiú, vagy az erdőből előszaladó koszos, meztelen másik fiú? Vagy éppen mind a kettő egyszerre? Úgy pulzál a film a két attitűd között (Kai személyiséghasadt / Kai az egyik vagy a másik), hogy végig ébren tartja a kíváncsiságot. Elég egyetlen momentumot figyelmen kívül hagyni, máris teljesen elvesztünk. Mert azt nem lehet tagadni, hogy a film következetesen adagolja az információkat. Látszik egy halvány irány, amellyé össze kell állnia a történetnek, csakhogy a dramaturgia rákfenéje, hogy a látszat ellenére ez sosem történik meg teljesen. Elképzeléseink lehetnek, vannak is, de csakis úgy tudunk rendet tenni a szemünk előtt zajló történetben, ha csupa-csupa ellentmondásba ütközünk. Megkérdőjelezzük a látottak bizonyos részeit, vagy akár az egészet, hogy a film végi szálak összefutásánál csak pislogjunk, és amikor már majdnem kezünkben a megoldás, a legutolsó pillanatban újra darabjaira hulljon szét a mozaik. Azt hiszem, ennél motiváltabban filmet adagolni elég nehéz.

Ha a történet tartogat is (szándékolt vagy szándéktalan) hibákat, az atmoszféra szinte tökéletes. Olyan operatőri munkával van dolgunk, amely a néző lélegzetvételére van kihegyezve. Amely tökéletesen képes megjeleníteni bármit, amely a film textúrájában rejtezik (Kai lelkiállapota, félelmei, emlékei, vagy csak egyszerűen a "hely szelleme"). Az erdő sötét, homályos, sejtelmes; kiterjedése, irányai feltérképezhetetlenek. A ház hatalmas, fenyegető, titkokkal ránk boruló; terei, szegletei szűkek, labirintusszerűen kanyargóak, összezavaróak. A színek hol kiemelnek, hol elbújtatnak. Néha az a benyomásunk támad, az egész csak egy furcsa látomás, álom, Kai önmagában bolyong – és ki mondja meg, hogy nincs igazunk? Senki. A szálloda-panzió-akármi, ahol Kai megszáll, David Lynch-i szürrealizmusba hajló, a legkevésbé sem tűnik valóságosnak. Sejtem, hogy a lényeg valahol ott, valahol itt lebeg a szemem előtt, de nem tudom megragadni. Ennél pontosabb (illetve pontatlanabb) esszenciát nehéz lenne a Skjult-ról vonni.

A gyilkosságok (a két fiatal eltűnése, a rendőrök erőszakos halála) Kai (ön)tudatra ébredésének stációi; az útnak, amelyet végig kell járnia ahhoz, hogy elvezessen (elvezesse önmagát) a végkifejlethez – a Peterrel (önmagával?) való szembenézéshez. De a befejezés nem old meg mindent, nem old fel mindent. Kérdések tömegével kell szembenéznünk: a legcsekélyebbtől kezdve (miért nem akarta Kai megmutatni, mi van a csomagtartójában?) a legjelentősebbig (Kai milyen kapcsolatban állt igazában Peterrel?). Válasz pedig nem érkezik, a szubjektív benyomások, az intuitív feltevések, az igaznak vélt elképzelések tovább köröznek az erdőben – megfejtetlenül. A Skjult nálam nagyon jó film. Nem egyértelmű, de ebben rejlik a veleje és a hatása. Technikailag profi, kiforrott; színészileg helytálló (Kai szerepében Kristoffer Joner olyan, mint akinek fogalma sincs, mi történik, vagy éppen mélyen el akarja nyomni magában); történetileg a klisék felhasználása mellett is rejtélyes. Pal Oie filmje borzongat, gondolkodásra késztet, végig motiválva tartja a nézőt. Egyszóval ne feledjük, sőt, jó erősen jegyezzük meg: ismét egy remek norvég horrorfilmmel van dolgunk!

(The Ugly Truth)

amerikai, 2009. 96 perc

rendező: Robert Luketic

A Csúf igazság egy tévéműsor, amelyben egy elsőre roppant ellenszenves pasi megpróbálja földbe tiporni, agyon gyalázni a nő és férfi között létrejövő, létrejöhető érzelmi kapcsolatokat. Mert az mind hamis, csak vágyni lehet rá, úgysem teljesül, és különben is, hazugságra épülő ösztönöket (értsd szex) selyempapírba csomagoló vágytakaró az egész. Ilyenkor az ember nagyon nem akar szimpatizálni, tovább ne menjek, egyáltalán nem kívánja szeretni azt a pacákot, aki ennyire trágár véleménnyel van mindnyájunk érzelmeiről, hacsak. Hacsak időközben ki nem derül róla, hogy az általa elmondottak, az általa hangoztatott vélemények ugyancsak nem mások, mint valaminek (egy régi-régi csalódásnak) a feledésbe űző, énvédő, szívkímélő álcája. Mert így már egészen más a leányzó fekvése. Tulajdonképpen ez a csúf igazság.

Meg az, hogy A csúf igazság című film - mindenféle szépítési kapaszkodó nélkül - annyit sem érne, mint egy odaillő szerény bók a világ legszebb nőjének - ha ez az említett figura, és mögötte a végtelenül karakteres Gerard Butler nem lenne. De van, úgyhogy ami a vásznon (képernyőn) zajlik, valamelyest hasonlít egy filmhez, még ha durva hibáktól és szakmaiatlanságtól is szenved. A csúf igazság tündi-bündi trendi vígjátéknak készült, ahol valamiféle versengés zajlik férfi és nő között, amely az ellentétekre épít (a nő határozott, ugyanakkor jóképű férfiközelben bomlott HP; a férfi kőbunkó, érzéketlen, ugyanakkor szívközelben nagyon is sebezhető és vágyódó fullmacsó). Nem mondom, hogy nincsen mélysége, mert a zsáner úgysem nagyon engedi, ha mégis felsejlik valami (mint pl. Mike tévés talk-show-beli meghívásakor), az mind a színész (Butler) érdeme. De a film mégsem működik (értsd: unalmas, érdektelen a néző számára). A textúráján óriási lyukakat üt, hogy hol a tévedések vígjátéka felé indul el, hol férfi-női versengésbe vált át, hol pedig hagyományos romantikus, érzelgős (na jó, érzelmes) attitűdöket mutat. Egyszerűen nem határozott abban a tekintetben, hogy milyen atmoszférát öltsön fel, így pedig elveszik az irányváltások között.

Maga a történet pofonegyszerű, ezzel még nincs is hiba: csini, emancipált nő és ellenszenves, macsó férfi be; apró-nagyobb zrikák (majdnem anagrammával „szikrák” is) nő és férfi között; nő és férfi egyezséget köt másik (tökéletes) férfi megszerzésére; nő és ellenszenves férfi egyre közelebb sodródnak érzelmileg egymáshoz; nő és férfi egymásba szeretnek; hepiend, függöny. Ezerszer bevált recept, A csúf igazságban mégsem sikerül. Először is azért nem, mert Abby és Mike talán a Zöld kártya óta a „legösszenemillőbb” pár. Abby, hiába hangoztatja, hogy okos, művelt, viselkedni tudó férfit akar – hazugság, hiszen ő pont nem olyan. Mike pedig hiába beszél a vágyott nőkről folyton úgy, mint két lábon járó lyuk(ak)ról (bocs), lerí róla, hogy sokkal nagyobb mélységekkel bír úgy magában, mint az elvárásaiban. Ez még persze simán lehetne sikerrecept, hiszen eleve dramaturgiai lüktetéssel bír, de nem helyeznek rá hangsúlyt. Olyannyira nem, hogy nincs magyarázat arra, miért is szeretnek egymásba, hiszen tudat alatt pont a másiknak az ellenkezőjét akarják. Arról már nem is szólva, hogy Mike miért lesz a film végére „meghunyászkodó”, eszét (macsóságát) vesztett puhány – nem az érzelmeire gondolok, hanem arra a visszataszító pálfordulására, amikor élő adásban vall szerelmet Abbynek, ráadásul kétszer. Ez annyira nincs benne sem a jellemében (sem Abbyben), hogy végső, önmaga generálta ostobasággá teszi A csúf igazságot, hülyének nézve a (persze csak fikcióként létező) karaktereket.

Mondom, ha nem Gerard Butlert látnám Mike szerepében, a legcsekélyebb figyelmet sem érdemelné meg A csúf igazság. Ő viszont annyira jó, belevaló, odaillő, hogy elviselhetővé teszi a történetet. Valóban látni benne a karakterben rejtező mélységeket, azt az együtt lélegzést, amely élővé (és hitelessé) képes tenni egy kétdimenziósra gyúrt figurát. Ellenben Katherine Heigl tényleg nem több, mint a szerepe. Hol butuska, szánnivalóan viselkedő szőkeség, hol intellektusában eligazodni akaró izé… szőkeség. Abszolút annyi, mint amennyit az író nénik (hárman voltak) belé töltöttek. Már ezen is borul a film. Van néhány egészen vicces jelenet a filmben: például az étterembeli vibrátoros-bugyis rész (persze félig-meddig ez is plágium), vagy a liftes, egymástól elszakadni nem tudó zavartság Mike és Abby között, amely tényleg valódi, hihető és tetsző érzelmi töltetet hordoz. De ugyanakkor, a trendnek megfelelően muszáj(?) volt olyan szitkomos szcénákat is belezsúfolni a moziba, mint amikor Abby fejjel lefelé lóg a fáról és a törölközőben érkező „jópasi” szomszédnak még a minimális ádámtakaróját is lerántja zavarában, felfedvén annak férfiasságát. Pedig, ha a film maga nem egységes, ezek nem ütnek akkorát, mint amekkorának szánják, ezek nem húzzák ki a kátyúból a beragadt szekeret. Szóval A csúf igazság minimálisan élvezhető vígjáték, de az érzelmi összetevők megalapozatlanságuk miatt nem jönnek át a nézőnek. Egyszeri, feledhető szórakozást nyújt, a szokásos „több lehetett volna” érzetet maga után hagyván. Amely aztán elég gyorsan el is párolog ahhoz, hogy csak a csúf igazság maradjon utána.

kiadó: Réz és Társa, 2006. 224 oldal

Réz András neve manapság olyan fogalom, amely biztosan véleményt vált ki az emberből. Szimpátiát vagy antipátiát, az ugyan lehet kérdéses, az viszont nem, hogy Magyarország legismertebb filmesztétájának mindig határozott véleménye van: akár az életről, akár a társadalomról, de a filmekről mindenképpen.

Új könyve, amelynek a játékos Mozibubus címet adta, pontosan azzal foglalkozik, amelyhez ő a legjobban ért. A filmekkel, a filmgyártás múltjával, jelenével, és esetleges jövőjével. A könyv fülszövegének írója ezzel a mondattal indít: „Előfordul, hogy az emberrel szembejön egy film, és nem tudja hova tenni.” Nos, ha tényleg így van, és szeretnénk ezt a konkrét filmet valahogy elhelyezni a filmművészet szövetében, a legkézenfekvőbb dolog, ha Réz Andráshoz fordulunk.

A Mozibubus a hétköznapok filmnéző, filmvéleményező emberéhez szól. Olyan nyelven beszél hozzánk, amely ugyan feltételezi a saját véleményt, de nem szükségszerűen a legmélyebb szakmai hozzáértést. Elkülönülő fejezetekben tárgyalja az egyes filmes vonulatokat, mint például a James Bond-sorozatot, vagy a tömegkultuszt kiváltó Tolkien-adaptációt, A Gyűrűk urát. Mikroszkóp alá vesz olyan témákat is, amelyek a film megszületése óta léteznek: a háborús filmek, a cirkuszos-bohócos filmek, vagy éppenséggel a történelmi filmek. Néhány fejezetben Réz András tovább megy, túllép a konkrét filmeken, hogy elmondja nekünk álláspontját a korhatár-besorolással, a film túlzott digitalizálódásával, vagy a tinifilmek üzleti nyereségével kapcsolatban.

Sokféle témát és nevezetes filmet érint, amely így vagy úgy, nekünk is kedvencünk, bennünket is foglalkoztat. Teszi ezt karakteres elbeszélői stílusában, amely sem kioktatni, sem csakis az ő véleményét elfogadtatni nem igyekszik. Bizonyos témákkal kapcsolatban felnyitja a szemünket, fogódzókat ad, a kulisszák mögé enged pillantani. Ezért tűnik a Mozibubus végtelenül olvasóbarát könyvnek, mely talán nem érint mindent, amiről hallani szeretnénk, de arra kiváló, hogy bizonyos témákat segítsen a helyükre rakni és a helyükön kezelni.

A Mozibubus Réz András üzenete saját filmes beállítódásáról. Arra bátorít, hogy merjünk mélyebbre látni, és merjünk ítélkezni a filmekről, amelyek bár többnyire fikciók, mégis a valóság szövetéből ruházkodnak. Szól ez a könyv tehát azokhoz, akik a filmet pusztán szórakozásnak, kikapcsolódásnak, vagy éppenséggel művészetnek, közlésnek tekintik. Csak azokhoz nem szól, akik egész egyszerűen nem szeretik a filmeket. Bár ki tudja? Talán éppen őket próbálja meggyőzni az ellenkezőjéről Réz András.

amerikai, 2005. 103 perc

rendező: Thomas Bezucha

Nem egyszerű eset. Mármint Stone-ék, de mutasson valaki olyan családot, amely 2 szülő + 5 gyerek + tartozékokból áll, és benne minden kapcsolat simán, zökkenőmentesen működik. Na ugye! Thomas Bezucha filmje könnyed és szórakoztató karácsonyi vígjátéknak van burkolva, de ennél azért szerencsére súlyosabb mélységekkel bír. Pontosan az a fajta, ahol jól megférnek egymás mellett a vígjátéki szituációs helyzetek (buszról magassarkú miatti leesés, lengőajtó által tepsi fejre borulása) és a kemény drámai kérdések (családfő halála, szexuális beállítódás). A kényes egyensúlyteremtés sikerében pedig tényleg benne van egy szórakoztató és elgondolkodtató film reménye. Mint például a Kőkemény családban.

Az egész mindig ott kezdődik, hogy végy egy csomó eltérő embert, küld őket egy (hangulatos) helyre, aztán hadd szóljon! Lecsupaszítva persze. Mert az alapszituáció tényleg adott: Karácsonyra összegyűlik a szűk(?) család az otthon meleg fészkében. Minden szép és jó lenne, ha egy disszonáns "elem" (Everett barátnője-menyasszonya) bele nem rondítana a boldogságba. Igazi vígjátéki helyzet, lufikönnyű szórakozási alkalom, de az író-rendező Bezucha ráadásként megtöltötte valódi tartalommal, mélységgel, karakterisztikával, s így a Kőkemény családnak sikerült megnyernie engem (is).

Meredith Morton (aki a magyar szinkronban valamiért Miriam-mé változott) igazi konfliktusforrás, hiszen első blikkre totálisan antipatikus nőszemély: merev, sznob, távolságtartó. Viszont ő az, aki a nézőt (a szintén idegen szubjektumot) bevezeti a zárt közösségbe, és ott később "hallatja a hangját". Bezucha érdekes nézőpontot teremt azzal (illetve nézőpontváltást), hogy az elsőre ellenszenves Meredithről kiderül, nem akar ő senkit sem bántani, csakcsupán más (közegből jött), mint a család - a família viszont a bűneivel nem arányos mértékben (próbálja) sújtani őt. Mondjuk ki, egyes családtagok mocskos módon viselkednek vele szemben, amely miatt az attitűdök térfelet cserélnek, és Meredith mellé állunk. Egyszerűen nem érdemli meg, ahogyan bánnak vele, főleg, hogy egyszer sikerül is neki a család hamisan csillogó máza mögé belátnia, beláttatnia a nézőt.

Thad-et, a homoszexuális fiút és párját szeretettel fogadja a Stone-család, ahogyan azt kell is. Csakhogy Meredith akkor tapint rá a lényegre, amikor felveti, hogy mindez szép és jó, de egyetlen szülő sem akar magának ab ovo homokos utódot. (Sőt, általános kérdésként veti fel, indoklással alátámasztva). Ugyanis más az elfogadás és más az eredendő elvárás. Amit a família jó mélyen elásott magában, felszínre kerül, és szembesülve az igazsággal, dühvel reagálnak. Hiszen igaz a meglátás. Meredith nem akar rosszat, csak intellektuális párbeszédet kezdeményez a homoszexuális pár gyerekvállalása kapcsán, arról nem tehet szegény, hogy igazi darázsfészekbe nyúlt. Ezt a jelenetsort tartom a film csúcspontjának, valódi fordulójának, hiszen innentől vesznek a történtek a végkimenetelt befolyásoló fordulatot (Meredith és Ben-, Everett és Julie közeledése egymáshoz).

A Kőkemény család ritmusa megfelelő, ezt elsősorban a vígjátéki és drámai részek következetes és élvezetes váltakozásával éri el. Bár a történet nem nélkülözi az ilyenkor szokásos sablonokat, kliséket, mégis rendben van, mert a film textúrája karakteresen mutatkozik meg a vásznon (képernyőn). A szereplők jelleme - ahhoz képest, hány karaktert kellett a történetben a kulisszák között mozgatni - annyira kontúros, amennyire a műfaj engedi. Thomas Bezucha sikeresen elboldogult úgy a megkomponált tömegkoreográfiákkal, mint a párbeszédek dinamizmusával. Filmje üdítő karácsonyi szórakozás, amely mögött néha felsejlik a valósághű mélység. A történet végi befejezés pedig, ahogyan megoldja a családanya Sybil halálát, óvatosabb, puhább és együttérzőbb már nem is lehetne. A kőkemény család, a Stone-família nemcsak akkor sziklaszilárd, amikor valami ellen küzdeni kell, hanem akkor is, amikor a másik mellett. Legyen ez egy tanulság és követendő példa mindannyiunknak. Egyébként Boldog Karácsonyt!

kiadó: Európa Kiadó, 2006. 260 oldal

Talán keveseknek mond még sokat a brit William Nicholson neve, holott egy BAFTA-, Oscar- és Tony-díjra jelölt forgatókönyv- és színdarabíróról, illetve regényíróról van szó. Az 1948-ban született író felesége, a szintén „szakmabeli” Virginia Nicholson anyjának nagynénje például Virginia Woolf volt, úgyhogy Nicholson életében minden az irodalom körül forog. Leginkább a Gladiátor forgatókönyvírójaként ismert, a 2004-ben írt Rokon lelkek társasága az első regénye.

A történet egyéni hangvétellel indít, hogy aztán végül egy szürreális, néhol groteszk kalandsorozatba csapjon át. Londonban egy huszonéves fiú a szobájában fekszik szinte egész álló nap. Egyenesen a hűtőszekrényből eszik, ráadásul éjjelenként és a barátnőjével is főleg telefonon tartja a muszáj-kapcsolatot. Szülei elváltak, apja újra nősült, van egy húga, és nemrég született egy féltestvére is. Nem csoda, ha nincsen nagy véleménnyel a szeretetről és az emberi kapcsolatokról általában.

Amikor apja és új felesége elviszik a régi feleségnek és a gyerekeknek bemutatni a csecsemőt, a főhős úgy dönt, hogy az egyhetes gyerek gyűlöli őt, és neki elege van az otthonülésből. Még korábban kapott az apjától ezer fontot, hogy valami nagyszabású őrültséget csinálhasson, összecsomagol hát, és autóstoppal elindul Európába. Egy kamionos veszi fel, de nem érti tisztán, merre tart. Sebaj, ő úgysem egy bizonyos helyre akar menni, éljen a bizonytalanság és a kaland!

Csak arra nem számít, hogy ahol végül kiköt, ott legelőször is rábíznak egy borítékot, majd szadista módon meggyilkolják a kamionost. Azért kell meghalnia, mert a Rokon lelkek társasága című könyv példányait akarta becsempészni egy diktatórikus rendőrállamba. A fiú menekülni kénytelen, és rájön, hogy unja ugyan az életet, de nem akar kínok között meghalni sem. Találkozik egy ellenálló csoporttal, egy paraszt házaspárral, egy titokban regényt író és verset olvasó tanárral, egy csellón játszó öreg pappal és sok rendőrrel meg titkosügynökkel. Végül egy hatalmas kastélyban egy nagyszabású hangversenyen bukkan fel minden szereplő egy szörnyűséges fináléban.

A regény stílusa az elejétől fogva pulzáló – egymást váltják az attitűdök, ezzel felerősítvén az egyébként is hol álomszerű, hol groteszkbe hajló történetet. Nem állítható teljes bizonyossággal, amit olvasunk: valóban megtörténik-e mindaz a főhőssel, amelybe belekeveredik, vagy csak saját bensőjében, londoni unalom-magányában játszódnak le az események. Nicholson nem is ad választ a kétségeinkre, helyette olyan közhelyszerű dolgokra hívja fel a figyelmet, mint az élet szeretete, az emberi kapcsolatok hideg-melege, vagy a cél és tudatosság súlya. De gyanítom, hogy a felszín alatt, a könyvbeli könyv, a Rokon lelkek társasága hangzatos szövegei mögött rejlik egy mélyebb mondanivaló, amely aszerint hat és aszerint bontakozik ki, ahogyan az olvasó (attitűdje, tapasztalata, valós élethelyzete) engedi. Egyúttal segít felszabadítani bennünket a hétköznapok megszokásba taszító diktatúrája alól.