(Ink)

amerikai, 2009. 107 perc

rendező: Jamin Winans

Van remény. Ha az álmok összecsapnak, a vágyottak az ijesztőkkel mérkőznek, önvalónk a tét. Elrabolnak vagy megvédenek – magunktól. És muszáj győzedelmeskednie a jónak, máshogyan nem is lehet. Amióta ember az ember, kettős ellentétpár szorításában fejlődik. Jó és rossz. Mindkettő kölcsönösen feltételezi egymást, egyik nélkül nincsen meg a másik. És bármily elkeseredett is időnként az állás, van remény. Mert ha az se lenne, már csak az egyikkel kellene szembenéznünk, és nem mondok váratlant, ha a rosszra gondolok. Az Ink – Ha nem jő az édes álom egyfajta tündérmese az álmok birodalmában, amely tulajdonképpen bennünk létezik.A minket irányító erők csapnak össze benne, s attól még, hogy álmok álarcába-köpenyébe bújtatjuk őket, teljes mértékben ahhoz tartoznak, aminek magunkat érezzük: a gondolatainkhoz, az érzéseinkhez, a tetteinkhez. Minden lépésünk egyfajta álomvilágban megteendő mozdulat, hiszen bármit elérhetünk vele: jót, rosszat, s a kettő közti átölelhetetlen mezsgyét. És ne feledjük, sose feledjük, hogy mindig van remény.

A mindenes Jamin Winans (író, rendező, vágó, zeneszerző, producer) független filmje a 2009. január 23-i Santa Barbara-i Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be. Az Ink egy tökéletes koncepciót majdnem tökéletesen megvalósító film a valóság határán, azon túl és onnan visszatérve. Története a végletekig leegyszerűsített, egy családi drámát jár körbe: John és Sarah egymásra találása; a boldogságban megszülető kislány; John munkabeli sikerei; Sarah tragikus elvesztése; a kislány, Emma elvétele apjától. Színtiszta valósághűség. Csakhogy a történet nem egészen ezt mutatja meg nekünk. Vagyis hát persze mozaikokban ezt is világosan, csakhogy ettől még nem lenne az Ink egy felnőtt, egyszerre romlott és romlatlan tündérmese ezer sebbel, fájdalommal, gyógyulással.

Az Ink azt példázza, hogyan lehet a nem visszafordíthatatlan dolgokat helyrehozni, hogyan lehet változtatni, megjavítani valamit, amely szinte végérvényesen a szakadék szélére jutott. A mese a film végén ér körbe, vissza önmagába, a fénybe - újra. John elzüllött, érzelmeit eldobta, gyakorlatilag megöngyilkolta magában mindazt, amely emberi, ezért lett a sötét álmok világában kóborló torzszülött. A kislány tisztasága az, amelytől hiszi, hogy újra megszépülhet – csak hát a Tanács nem az a fórum, amely a helyes utat képviseli. S amikor John minderre rádöbben, felismeri Emmát, a kislány pedig rútsága ellenére is meglátja benne a dobogó szívű apát, minden(ki) meggyógyul. John és Emma visszatérnek az életbe, és mindkettőjükre újra a vágyott álmok mesélői vigyáznak éjjelente.

Az Ink látványvilága szemkápráztatóan lenyűgöző. Bár az ember könnyen előcitál olyan filmeket, amelyekből néhány karakteres panelt felhasználva lát, akkor is tökéletes egységben, egyedülálló kontextusban fut a szemünk előtt a történet. Igen, vannak elemek, amelyek akár a Mátrixból, akár a Dark Cityből, vagy egyéb kultikus zsánerekből származhatnak, de Winans keze (koncepciója, művészete) által támadhatatlanul tárulnak elénk. Felépített, átgondolt világban járunk, járnak a jó és rossz álommesélők is. Ez az élettér hol mesei, hol fényes, hol zordan borongó, titokzatos és megsejtett. Egyszóval színes, ez pedig a képekben mutatkozik meg elementáris erővel. Egyedül a fényképezést engedte át másnak Winans, állandó operatőrének, Jeff Pointernek. Ő pedig kreált egy olyan univerzumot, amelynek atmoszférája 100%-osan szivárog be a szemünkbe, a fülünkbe, az érzékeinkbe. A ragyogó, aranyló fénnyel elömlő jóság; a vibráló zölden, feketeséggel fenyegető gonoszság; és a szemcsés bizonytalanság (Tinta környezete) következetesen összecsap a vásznon, a vizuális orgia pedig mélyen az emlékezetünkbe ég. Ilyen jellegű történetben ennyire karakteres fényképezést egyszer sem láttam a közelmúltban.

A filmidő tűnik csak kissé hosszúnak. Nem az egy és háromnegyed órával van bajom (tulajdonképpen semmivel sincs), de az Ink közepe táján mintha leülne a történet ritmusa. Ekkor járja Tinta az ő golgotáját, hogy a kislányt eljuttathassa a Tanácshoz, és általa ő új életet(?) kaphasson. Az út, amelyet végig kell járnia, túlnyúlik a film dinamikáján, kezdi elaltatni az érdeklődést. Nálam a "jegy" második darabjának tulajdonosa, az esküvői ruhában őrültként forgolódó boszorkány-szerűség a mozi mélypontja. Ekkor kiestem a történetből, de szerencsére később teljes mértékben visszataláltam. Bár nem szívesen darabolom az Ink-et, mégis két hosszú jelenetsor van a filmben, amely szó szerint lenyűgözött. Amikor Tinta elrabolja az otthonából Emmát, és a Történetmesélők megküzdenek vele, döbbenetesen erőteljes koreográfiával bír. Ennyire finom (vér és sérülések nélküli), ilyen horderejű, őszinte (lélekből jövő) és vaskemény (állhatatos, kitartó) küzdelem szerintem kevés van a modern kori filmtörténetben. A finálé pedig egyenesen szenzációs! Ahogy Johnt kíséri a kórházban az álomlány, hogy megvédje a világító szemű sötétektől, a többi "jóálomhozó" pedig feltartani igyekszik a rosszakat, s ahogy a vak nyomkereső száguld végig a városon, hát az valami zseniális – nem beszélve a szívszorító zongoraszólamoktól. Tinta pedig "öntudatára" ébredésekor védelmezi Emmát a Tanács tagjaitól – ha valami, hát ez a heroizmus vizuális manifesztációja.

Chris Kelly telitalálat. Jelenléte úgy Johnként, mint Tintaként beleég a történet textúrájába, ahogyan kockáról kockára képes érzelmi- és attitűdváltozáson átesni, hitelessé tesz minden egyes fénypontot, árnyékot, színt és dallamot. Quinn Hunchar Emmája annyira profi, hogy a néző beleborzong. Olyan érettként, őszintén és bátran viselkedik Tinta foglyaként, hogy szinte világít körülötte miden. Annyira szélsőséges ártatlanságot, tisztaságot jelenít meg játékával, hogy teljesen a film egyik pólusává válik. Őmiatta kapnak a gonosz álmok megtestesítői mélységes mély negatív réteget. Az Inket hihetetlen vitalitás, lenyűgöző vizualitás és teljesen kerek koncepció jellemzi. Figurái, megjelenítése és emóciós töltete olyan filmélményt nyújt, amely hosszú távon maradandóvá teszi úgy a történetét, mint látványvilágát. De ennél is fontosabb annak az attitűdnek a mindenek felett való érvényesítése, hogy dacára a mélységes rossznak, van visszaút. Van remény.

(The Best Man)

angol-magyar-német-amerikai, 2005. 96 perc

rendező: Stefan Schwartz

Nekem az egész olyan, mint egy hajsampon-reklám. Mármint a cím. London, gyenge északi szél, húsz fok. Pasik, London, szerelem. Hát nem? Bár nem feltétlenül kell viccé formálnom a címet, mert ugyan pofonegyszerű, de mégis mintha rögtön árulkodna a film atmoszférájáról. Abban a tekintetben sokkal kifejezőbb, mint az eredeti angol (The Best Man), hogy utal egyfajta könnyedségre (netán felületességre?), lazaságra, életstílusra, hozzáállásra. Hogy ez nem Amerika, hanem Európa, ennél fogva kicsit más minden, de végső soron ugyanaz. He-he. A szerelem nyelve egy.

Egy koprodukcióról van szó, angol-magyar-német-amerikai kreálmányról. Emiatt arra számít az ember, hogy eredendően színes filmet fog látni sok eltérő és mókás karakterrel, vicces jelenettel, drámai felszínnel (azért persze nem mélységgel). És nagyjából nem csalódik - nem csalódtam. A Pasik, London, szerelem bohókás romantikus vígjáték. Történetéről elég sok film beugrik asszociációs láncként, de karakteresen kettő biztosan. Az alapszitu nyomokban emlékeztet az Álljon meg a nászmenet! felállására, a menyasszony levél általi visszahódítása pedig a Roxanne-re (azaz a Cyranora). De hát egy romkom esetében elvétve lehet csak eredetiségnek tapsolni, nem is biztos, hogy egy könnyed kis vígjátéknál alapkövetelménynek kell lennie.

Az esküvői tanúnak felkért Olly beleszeret a menyasszonyba. Mivel a történet zanzásítva tényleg csak ennyi, ezért a hasonló filmek a karakterekre kell, hogy épüljenek. Ebben szerencsére - hellyel-közzel legalábbis - nem csalódunk. Olly olyan szeretnivaló szerencsétlen, mintha Mr. Bean-t látnánk modern külsőben-belsőben. A vőlegény James a negatív fő/mellékhős, annyira nem kell kidolgozni a karaktert, a tettei és nem tettei mutatják meg a személyiségét. Sarah, a menyasszony helyes, aranyos, bár jócskán ízetlen. Passzív figura, nehéz elhinni, mit is szeret valójában James-en. A vőlegényt elnézve azt már könnyebb, hogy miért szeret bele végül Olly-ba. De aki tulajdonképpen a prímet viszi, aki a film fő mozgatórugója, katalizátora, az Olly hóbortos barátja, Murray. Azt leszámítva, hogy Seth Green sokszor félelmetesen emlékeztet az idegesítő Martin Shortra, jól eltalált a karaktere. Ugyan a történések szempontjából előtérbe kerül, mégsincs úgy a vásznon, hogy kitakarná a valódi főszereplőket.

A Pasik, London, szerelem humora miatt is működőképes. Felmutat néhány roppant jól eltalált jelenetet (Olly főnöknője esküvői ruhában az üzletben; metrón a rúzsos csók és kölni a gallérra; a partin a női nadrágban feszítő Olly; a szülinapi ál-meglepetésbulin a fószer, aki épp tenne el egy vázát a kabátja alá, és így tovább). Jól érvényesül a szabadabb humor (értsd: nem csak amerikai klisés, hanem kreatív európai), a romantikus gejl nem nyomja agyon a film textúráját, a párbeszédek megfelelően ülnek. Csupán a befejezéssel van gondom, mert nagyon úgy tűnik, arra már nem maradt petárda sem ötletben, sem kivitelezésben (amin megint csak ötlethiányt értek). Sajnálatos, mert a lezárásnak mindig el kellene érnie a film átlagszínvonalát, ha nem überelnie kéne. Legalábbis az élvezhetőség, és a "nyomothagyóság" szempontjából. Itt ez bénára és klisékkel zsúfoltra sikeredett, amely az összhatáson fejti ki negatív hatását.

Humoros, bájos kis film a Pasik, London, szerelem. Helyenként frissebb, mint átlagos társai, de persze nem mélyül egyetlen percig sem drámaivá. Jópofa karakterek vonulnak végig a filmidő alatt, de a lezárás nem elég átgondolt, kényszerszaga van, emiatt az összbenyomás sérül. Nem marad meg végleg az emlékezetben, arra jó csupán, hogy másfél órára lekösse a figyelmet. Nem akar többet, mint ami valójában, épp ezért összességében azt mondhatom: az, hogy nem csalódunk (nagyot), éppen eléggé jóvá teszi ahhoz, hogy kikapcsolódhassunk.

(Lora)

magyar, 2006. 118 perc

rendező: Herendi Gábor

Lora. Olyan, mint egy titokban halkan elsuttogott ígéret. Vagy egy ezerszer megkívánt vággyal áhított gyöngyszem. Egy lélegzet. Egy sóhaj. Egy nő. Herendi Gábor drámája telitalálat. Olyannyira feledi korábbi munkáit (Valami Amerika, Magyar vándor), hogy egy teljesen új, merész és lenyűgöző koncepcióval festi le a korántsem hagyományos szerelmi történetet, Lora és Geri kapcsolatát, egymásra találását. Kézzelfoghatóvá teszi az áldozathozatal, a szenvedés, az elmúlás azon stációit, amelyek végül egy szenvedélyekkel teli kapcsolat beteljesedéséhez vezetnek. Mindig benne van a veszély az olyan történetekben, ahol sérült emberek (fizikai vagy lelki) a főhősök, hogy a hitelesség sérül, ha egyáltalán megteremtődik. De ugyanakkor benne van az abszolút szépség, emberiesség, katartikus boldogság lehetősége is. A Lora ez utóbbi vonulathoz tartozik.

Nincs mese, a mese szép(séges). A szituáció rendesen felzaklató: végletekig különböző testvérpár (mentalitásban, magánéletben, életvitelben) bátyjának barátnője pszichésen megvakul, miután kedvese tragikus körülmények között meghal. A báty háttérben bujkáló öccse 3 év után találkozik a lánnyal, és a régi vonzódás elementáris erővel tör elő belőle újra. Lány és öcs végigjárják a feledés, megbocsátás kálváriáját, hogy a végén egymáséi lehessenek. Zanzásítva így fest a Lora, de a puszta tartalomleírás képtelen visszaadni mélységében a filmet, amely a drámaiság összes aspektusát a képernyőre fröccsenti. Dávid, a báty csak a visszaemlékezésekben bomlik ki előttünk, és egyre többet tudunk meg róla, természetének, személyiségének negatívumairól, visszataszító voltáról. Ezért nem drámai az, hogy már nincs az élők között, helyette hatványozott tragédiaként jelenik meg előttünk Lora, aki ezt az oldalát csak halála előtt ismerte meg, ennek ellenére képtelen feldolgozni elvesztését. Lora pszichés bódultságba menekül, talmi vakságot fogad, kizökken, visszahúzódik az életből, magába zárkózik. Az öcs, Geri Dávid halálával ugyan kikerült az árnyékból, de egyúttal (magára maradt apja pátyolgatásának terhétől szenvedve) önpusztító életmódját a végletekig feszíti. Két sérült ember, persze hogy egymás felé terelődnek, s miután Dávid szelleme véglegesen szertefoszlik, felsejlik egy új, közös élet reménye. "Miután háromig számolok, nyisd ki a szemed!"

Herendi Gábor filmje merész koncepcióval készült, de tökéletesen van megvalósítva. Története ugyan lineáris, szinte teljes egészében egy szálon futó, de a múlt és a jelen pulzáló váltakozásával mozaikokra bontja a filmet. Hihetetlenül kreatívan valósítja meg az idősíkokba történő átváltásokat, amelyek időben előre nem meghatározottak, de közvetlenül a jelenbeli cselekményekhez indokoltan kapcsolódnak. Ezzel válik a film szövete egy végig lüktető matériává, amely hol drámai mélységekbe taszít, hol pedig jóleső lelki magasságokba repít. A múlt és jelen színvilága teljesen elhatárolódik egymástól, de éppen a reciproka a megszokottnak. Az egyébként zseniális képi megjelenítés (díjakat Szecsanov Martin operatőrnek!) tökéletesen visszaadja a szereplők érzelmi töltetét. A múlt kontúrosan színes, játékosan élő, lüktető; a jelen meleg, ámde kiábrándultságot, csalódást, reménytelenséget szimbolizáló őszi (barna, sárgás, mattzöld, szürke) színekkel játszik. Mintha a múlt élne a jelen kárára, és tulajdonképpen a történet pontosan erről szól – hogy amíg nem képes Lora elengedni Dávidot, addig a jelen nem válhat élhetően színessé. A fordulat várhatóan, ámde indokoltan a végén következik be, amikor végre Lora és Geri egymáséi lesznek – onnantól a jelen lesz a színes, a reménytkeltő, a múlt pedig megszűnik dobogni. Nagyszerű koncepció tökéletes megvalósításban.

A színészválasztás is szenzációs. Lucia Brawley először halványnak tűnik Lora szerepében, de aztán nagyon megtalálja a helyét az atmoszférában, és egyre erőteljesebb vonásokkal bontakozik ki sérült, Dávid után vágyódó karakteres személyisége. A film végére annyira erőteljes a jelenléte a vásznon, hogy gyakorlatilag ő színezi ki a jelent maga körül. Mellette a Gerit játszó Nagy Péter azért szerencsés választás, mert teljesen másmilyen, mint Brawley. Ő máshogyan játszik, amolyan "észre sem venni természetesen", amely pontosan a figurához illik. Néha csak lézeng a filmben, de ez a karakter vonása, pontosan ez a szenzációs Nagy alakításában. Dávid figuráját Fekete Ernő játéka teszi visszataszítóan antipatikussá. Nagyképűsége, a nőket tárgynak tekintő, kihasználó hozzáállása kézzelfogható ellenszenvként tükröződik vissza a képernyőről. Az apróbb szerepekben is brillíroznak egyes színészek: Reviczky Gábor, mint a pszichológus; Lukáts Andor, mint Geri (és Dávid) apja; vagy például a Lora főnökét esetlenül, teszetoszán, reménytelen szerelmesként megmutató Gazsó György. Herendi Gábor filmje a szenzibilitás minden oldalát érintően fest meg egy olyan történetet, amely emberekről, érzelmekről, tettekről szól. Szinte hiba nélkül pereg le előttünk a majd 2 óra, hogy a végén őszintén elmondhassuk, láttunk és kaptunk valamit. Láttunk egy kitűnően megkomponált drámát, és kaptunk egy olyan történetet, melyet saját emlékként raktározhatunk el. Láttunk és kaptunk valamit, ami akár egy szóval összefoglalható – Lora.

(Kísértetjárás Connecticutban)

amerikai, 2009. 102 perc

rendező: Peter Cornwell

A Kísértetjárás Connecticutban valós, 1987-ben megtörtént események alapján készült. Az ilyen tárgyközléseket szerintem illik fenntartással fogadni abban a tekintetben, hogy nem tudható pontosan, vajon mekkora százalék igazságtartalom rejtezik ezekben a "megtörtént eseményekben". Nem, nem vagyok rosszindulatú, de azért ilyenkor szeretném, ha korrektül közölnék, mégis mi az, amely igaz volt, és mi az a színezet, amely puszta fikció. Erre azért lenne szükségem, hogy tudjam, hogyan kezeljem a filmet: tényleges kitalációként, amelyet valóság ihletett, vagy egyfajta dokumentarista megjelenítésként. Ugyanis nem mindegy, mert ha így, ha úgy, máshogy állok neki a mozinak. A Kísértetjárás Connecticutbant akként néztem, hogy egy horrorisztikus történetet látok, amelynek lehet, hogy egyes elemei megtörténtek (például Matt hihetetlen és nyomtalan gyógyulása), de összességében egy fiktív szellemjárás borzolja a Campbell család életét.

A Kísértetjárás Connecticutban átlagos horrorfilm. Sőt, horrorisztikus jellege is csak abban mutatkozik meg, ahogyan a kísértetek a házban lakókat kergetik borzalmas riogatásukkal. Mert a történet tulajdonképpen egy misztikus múltbeli eseménysornak a rekonstruálása egy jelenbeli fiatalember által, aki halálos(?) betegként egyfajta médiumállapotban nyitott a nyughatatlan lelkek (fel)fogására. Az alapmotívum nem új, persze, hogy nem. Nekem például rögtön a Más világ jutott eszembe, csak ott volt még a végén egy 360 fokos csavar. Itt nincs. A Kísértetjárás Connecticutban teljesen sematikus horrorfilm (illetve misztikus thriller). Nincsen benne vérengzés (hacsak nem a film végén a halottak elégetése), nincsen benne akció (így a thriller besorolásom is megdől), van helyette eléggé korrektül borongós atmoszféra, ijesztő kísértetek, kiváló hang- és képi effektek. De a történet ezen hatások nélkül csupasz: van egy jelenbeli szál, és egy mozaikként összeálló múltbéli borzalom. A kettő keverése nekem nem nagyon tetszett, mert meglehetősen sablonosra volt faragva. Mondom, ezerszer láttuk már máshol, csak más ruhában.

Ami drámai lehetett volna benne - a család tragédiája, hogy szinte mindent fel kell áldozniuk Matt betegsége miatt -, halványan mutatkozott csak meg. Persze, ha erősebb lett volna, akkor már tényleg nem horrorfilmként beszélhetnénk a Kísértetjárás Connecticutbanról. Csakhogy valóban meg lehetett volna bolondítani erősebb és kegyetlenebb szellemesdivel, de ha a megtörtént valóságot nem akarták túlszínezni, akkor rendben van. Csak hát így meg nem lett horror. Sajnos. Pedig, mint már mondtam, a kulisszák nagyon is alkalmasak lettek volna hozzá. A ház tényleg nyomasztó, hatalmas, felderítetlen zegzugokkal teli. A kamerakezelés sokszor ki is hangsúlyozza ezt a hol ránk boruló, hol minket beszippantó matériát. A tükrökkel és a csillámló felületekkel (amelyekről a fény alakot formálva verődik vissza) való bánásmód kimondottan bravúros - világosan jelzi, a házzal valóban szerves összefüggésben léteznek a kísértetek, amely aztán a film végén "tűzvilágra" is kerül, amikor a megszállt Matt kibontja a holttesteket a falból. Talán ez a film egyetlen lenyűgöző jelenetsora, a többi szellemesdi csupán jól megkomponált rémisztgetés képi- és hangi effektekkel. Korrekt iparosmunka, semmi több.

Horrofilmeknél nem illik színészi játékot előcibálni, de azért egyetlen mondatban megemlíthető, hogy a családanyát játszó Virginia Madsen, és az apát alakító Martin Donovan képes lenne mélyebb drámaiságra is, mint amely itt nekik jutott. A karaktereket tekintve bántóan felesleges Matt mellett a további 3 gyerek (1 nagylány és két kisebb fiú és lány). Tudom, tudom kellettek a létszám miatt, de majdnem teljes indokolatlanságuk úgy a történet sablonos voltát, mint a mindenre kiterjedő koncepció hiányát jelzik. A Kísértetjárás Connecticutban egyszerű, elnyűtt, kommersz klisékre építő horrorfilmbe bújtatott szellemesdi. (Már a cím is roppant általánosságban fogalmazza meg a velőt.) Egyszer persze nézhető, az ijesztgetős panelek jól állnak, de tovább nem merészkedik sem történetben, sem jellegben. Nem számít, mennyire történt így a valóságban, amit filmben mutatott, nekem kevés.

(Négy Karácsony)

amerikai, 2008. 90 perc

rendező: Seth Gordon

Négy Karácsony és egy születés. Seth Gordon filmje brutális (blaszfémikus) támadás a hagyományok, úgy mint: család, Karácsony, házasság, utódlás ellen. Legalábbis ha a két főhős karakter attitűdjét nézzük. Brad és Kate végtelenül rajonganak egymásért, és épp ezért nincs szükségük olyan állandósult (s nem mindig pozitív) értékekre, mint a család vagy a közösségi Karácsony ünnepe. Nekik csak egymásra van szükségük, menekülnek minden elől, amely általános, hagyományos, megszokott, hm… univerzáló. Ezért válnak rögtön az első perctől szimpatikussá a nézőnek (nekem) – nem, mert tagadják a társadalmilag "előírtakat", hanem mert mernek csakis a saját jóleső világukban létezni, maguknak élni. Ha akarják, a Karácsonyt hanyagolván elutaznak búvárkodni, mert nemcsak van merszük hozzá, hanem megtehetik. Nem köti őket semmi és senki, a szó valódi értelmében szabadok. Időnként ki ne vágyna cserélni velük?

Csakhogy idén Karácsonykor a San Franciscóra leszálló köd teljesen keresztülhúzza a számításaikat. Itthon ragadnak. Családokkal, porontyokkal, a nagybetűs Karácsonnyal. A nagybetűs pácban. Ezúttal kénytelenek szembenézni mindazzal, amelyet eleddig tagadtak, úgy mint: család, Karács… na jó, nem sorolom fel újra őket. Nincs más választásuk, végig kell látogatniuk szoros rokonságuk mind a négy családját (mindenhol elváltak a szülők). Ebből pedig olyan jófajta szituációkra épülő kavarodás támad, amely összességében egy korrekt vígjátékként csapódik le a képernyőn. Brad és Kate jópofa kalandokat élnek át a verbális humortól kezdve a testnedves végletekig. A négy író szüleményéből összerakott forgatókönyv széles palettán játszik. Többféle családmodellel – és az ezekből fakadó komikus helyzetekkel – tart tükröt a társadalom elé; megpróbálja lefesteni mindennapi gyengeségeinket, hiábavalóságainkat, mellékvágányainkat. Sokáig nagyon úgy néz ki a dolog, hogy Bradnek és Kate-nek van igaza, akik tagadják a családot, Karács… szóval tudjuk. Csakhogy a sok megfáradt kaland közepette a lánynak és a fiúnak is kezd felnyílni a szeme. Kate-et az anyaság érinti meg, Brad-et pedig a valahová, valaki(k)hez tartozás érzése. Persze előbb összevesznek, hogy aztán nagy egyetértésben békülhessenek ki, ahogyan azt kell. Hepiend.

A Négy Karácsony teljesen élvezhető vígjáték. Mondanivalója abban áll, hogy a társadalomnak és az ösztöneinknek nem fordíthatunk teljesen hátat, ugyanakkor élhetjük az életünket a saját elképzeléseink szerint. És ez a feloldható ellentmondás tesz minket egyedivé, ez biztosítja számunkra, hogy akaratunk, elképzeléseink, álmaink, vágyaink szerint élhessük az életünket – együtt a többiekkel. Brad és Kate karaktere a film első kockájától látványosan egymásnak teremtett, ezért működőképes olyan nagyon a Négy Karácsony. Akkora egység mutatkozik köztük, amelyet semmilyen történés nem képes megbontani. Egyensúlyban marad a film atmoszférája, miközben egyik szituációból vált át a másikba, a két biztos pont zökkenők nélkül vezet át egyik családtól a másikig. Óriási pozitívuma a történetnek, hogy a két fő karakter, ha számukra szokatlan szituációba cseppen, tőlük idegen emberi attitűdök közé kerül, nem az az első dolguk, hogy kiigazítják a másikat, értékítéletet alkotnak róluk-nekik, vagy éppen megpróbálják befolyásolni, megváltoztatni őket. Egyszerűen tudomásul veszik a másik individuum hatáskörét, s ha nem tetszik nekik, csupán (csupán!) megpróbálnak távol maradni tőle. Így nincsenek viták olyan véleménykülönbségek között, amelyeket soha nem is lehetne egységbe hozni. Mekkora szükség lenne erre a beállítódásra mindenki részéről a való életben is…!

Adott vonása ennek a műfajnak, hogy nagyjából ugyanakkora súllyal esik latba a történet és a színészek. Ha valamelyik látványosan gyengébb a másiknál, már nem képes egyensúlyban maradni a mozi. A Négy Karácsony esetében a történet korrekt voltát a színészek biztos teljesítménye teszi élvezhetővé. Vince Vaughn Brad szerepében és Reese Witherspoon Kate bőrében egyaránt karakteressé teszik a figurák létét. Nemcsak papírbábok a kulisszák között, hanem gondolkodni, cselekedni képes szereplők. A különböző szituációkba kerülésük által kölcsönösen válik mozgóvá, élővé a történet, maga a film. Nem is beszélve a szülők szerepében feltűnő, csupa-csupa Oscar-díjas színészi nagyságról: Robert Duvall, Sissy Spacek, Jon Voight és Mary Steenburgen több, mint cameo-ja mélységben is hozzátesz a történethez. Egyfajta katalizátorok ők, akik mindig továbblendítik Brad és Kate tagadó beállítódását, hogy végül elvezessék őket a részükről újragondolt végkifejlethez. Ahol ők tulajdonképpen maradtak ugyanazok, de már egy más tekintetben. A Négy Karácsony remek – nemcsak – karácsonyi vígjáték, amely pontosan annyit ad, amennyit markol. Végig kiegyensúlyozott, üdítően szórakoztató látványos mélypontok nélkül, szerethető figurákkal, átélhető problémákkal. Azt hiszem, ha képesek lennénk rá, mindannyian helyet találnánk benne.