(Ink)

amerikai, 2009. 107 perc

rendező: Jamin Winans

Van remény. Ha az álmok összecsapnak, a vágyottak az ijesztőkkel mérkőznek, önvalónk a tét. Elrabolnak vagy megvédenek – magunktól. És muszáj győzedelmeskednie a jónak, máshogyan nem is lehet. Amióta ember az ember, kettős ellentétpár szorításában fejlődik. Jó és rossz. Mindkettő kölcsönösen feltételezi egymást, egyik nélkül nincsen meg a másik. És bármily elkeseredett is időnként az állás, van remény. Mert ha az se lenne, már csak az egyikkel kellene szembenéznünk, és nem mondok váratlant, ha a rosszra gondolok. Az Ink – Ha nem jő az édes álom egyfajta tündérmese az álmok birodalmában, amely tulajdonképpen bennünk létezik.A minket irányító erők csapnak össze benne, s attól még, hogy álmok álarcába-köpenyébe bújtatjuk őket, teljes mértékben ahhoz tartoznak, aminek magunkat érezzük: a gondolatainkhoz, az érzéseinkhez, a tetteinkhez. Minden lépésünk egyfajta álomvilágban megteendő mozdulat, hiszen bármit elérhetünk vele: jót, rosszat, s a kettő közti átölelhetetlen mezsgyét. És ne feledjük, sose feledjük, hogy mindig van remény.

A mindenes Jamin Winans (író, rendező, vágó, zeneszerző, producer) független filmje a 2009. január 23-i Santa Barbara-i Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be. Az Ink egy tökéletes koncepciót majdnem tökéletesen megvalósító film a valóság határán, azon túl és onnan visszatérve. Története a végletekig leegyszerűsített, egy családi drámát jár körbe: John és Sarah egymásra találása; a boldogságban megszülető kislány; John munkabeli sikerei; Sarah tragikus elvesztése; a kislány, Emma elvétele apjától. Színtiszta valósághűség. Csakhogy a történet nem egészen ezt mutatja meg nekünk. Vagyis hát persze mozaikokban ezt is világosan, csakhogy ettől még nem lenne az Ink egy felnőtt, egyszerre romlott és romlatlan tündérmese ezer sebbel, fájdalommal, gyógyulással.

Az Ink azt példázza, hogyan lehet a nem visszafordíthatatlan dolgokat helyrehozni, hogyan lehet változtatni, megjavítani valamit, amely szinte végérvényesen a szakadék szélére jutott. A mese a film végén ér körbe, vissza önmagába, a fénybe - újra. John elzüllött, érzelmeit eldobta, gyakorlatilag megöngyilkolta magában mindazt, amely emberi, ezért lett a sötét álmok világában kóborló torzszülött. A kislány tisztasága az, amelytől hiszi, hogy újra megszépülhet – csak hát a Tanács nem az a fórum, amely a helyes utat képviseli. S amikor John minderre rádöbben, felismeri Emmát, a kislány pedig rútsága ellenére is meglátja benne a dobogó szívű apát, minden(ki) meggyógyul. John és Emma visszatérnek az életbe, és mindkettőjükre újra a vágyott álmok mesélői vigyáznak éjjelente.

Az Ink látványvilága szemkápráztatóan lenyűgöző. Bár az ember könnyen előcitál olyan filmeket, amelyekből néhány karakteres panelt felhasználva lát, akkor is tökéletes egységben, egyedülálló kontextusban fut a szemünk előtt a történet. Igen, vannak elemek, amelyek akár a Mátrixból, akár a Dark Cityből, vagy egyéb kultikus zsánerekből származhatnak, de Winans keze (koncepciója, művészete) által támadhatatlanul tárulnak elénk. Felépített, átgondolt világban járunk, járnak a jó és rossz álommesélők is. Ez az élettér hol mesei, hol fényes, hol zordan borongó, titokzatos és megsejtett. Egyszóval színes, ez pedig a képekben mutatkozik meg elementáris erővel. Egyedül a fényképezést engedte át másnak Winans, állandó operatőrének, Jeff Pointernek. Ő pedig kreált egy olyan univerzumot, amelynek atmoszférája 100%-osan szivárog be a szemünkbe, a fülünkbe, az érzékeinkbe. A ragyogó, aranyló fénnyel elömlő jóság; a vibráló zölden, feketeséggel fenyegető gonoszság; és a szemcsés bizonytalanság (Tinta környezete) következetesen összecsap a vásznon, a vizuális orgia pedig mélyen az emlékezetünkbe ég. Ilyen jellegű történetben ennyire karakteres fényképezést egyszer sem láttam a közelmúltban.

A filmidő tűnik csak kissé hosszúnak. Nem az egy és háromnegyed órával van bajom (tulajdonképpen semmivel sincs), de az Ink közepe táján mintha leülne a történet ritmusa. Ekkor járja Tinta az ő golgotáját, hogy a kislányt eljuttathassa a Tanácshoz, és általa ő új életet(?) kaphasson. Az út, amelyet végig kell járnia, túlnyúlik a film dinamikáján, kezdi elaltatni az érdeklődést. Nálam a "jegy" második darabjának tulajdonosa, az esküvői ruhában őrültként forgolódó boszorkány-szerűség a mozi mélypontja. Ekkor kiestem a történetből, de szerencsére később teljes mértékben visszataláltam. Bár nem szívesen darabolom az Ink-et, mégis két hosszú jelenetsor van a filmben, amely szó szerint lenyűgözött. Amikor Tinta elrabolja az otthonából Emmát, és a Történetmesélők megküzdenek vele, döbbenetesen erőteljes koreográfiával bír. Ennyire finom (vér és sérülések nélküli), ilyen horderejű, őszinte (lélekből jövő) és vaskemény (állhatatos, kitartó) küzdelem szerintem kevés van a modern kori filmtörténetben. A finálé pedig egyenesen szenzációs! Ahogy Johnt kíséri a kórházban az álomlány, hogy megvédje a világító szemű sötétektől, a többi "jóálomhozó" pedig feltartani igyekszik a rosszakat, s ahogy a vak nyomkereső száguld végig a városon, hát az valami zseniális – nem beszélve a szívszorító zongoraszólamoktól. Tinta pedig "öntudatára" ébredésekor védelmezi Emmát a Tanács tagjaitól – ha valami, hát ez a heroizmus vizuális manifesztációja.

Chris Kelly telitalálat. Jelenléte úgy Johnként, mint Tintaként beleég a történet textúrájába, ahogyan kockáról kockára képes érzelmi- és attitűdváltozáson átesni, hitelessé tesz minden egyes fénypontot, árnyékot, színt és dallamot. Quinn Hunchar Emmája annyira profi, hogy a néző beleborzong. Olyan érettként, őszintén és bátran viselkedik Tinta foglyaként, hogy szinte világít körülötte miden. Annyira szélsőséges ártatlanságot, tisztaságot jelenít meg játékával, hogy teljesen a film egyik pólusává válik. Őmiatta kapnak a gonosz álmok megtestesítői mélységes mély negatív réteget. Az Inket hihetetlen vitalitás, lenyűgöző vizualitás és teljesen kerek koncepció jellemzi. Figurái, megjelenítése és emóciós töltete olyan filmélményt nyújt, amely hosszú távon maradandóvá teszi úgy a történetét, mint látványvilágát. De ennél is fontosabb annak az attitűdnek a mindenek felett való érvényesítése, hogy dacára a mélységes rossznak, van visszaút. Van remény.