amerikai, 2008. 90 perc
rendező: Seth Gordon
Csakhogy idén Karácsonykor a San Franciscóra leszálló köd teljesen keresztülhúzza a számításaikat. Itthon ragadnak. Családokkal, porontyokkal, a nagybetűs Karácsonnyal. A nagybetűs pácban. Ezúttal kénytelenek szembenézni mindazzal, amelyet eleddig tagadtak, úgy mint: család, Karács… na jó, nem sorolom fel újra őket. Nincs más választásuk, végig kell látogatniuk szoros rokonságuk mind a négy családját (mindenhol elváltak a szülők). Ebből pedig olyan jófajta szituációkra épülő kavarodás támad, amely összességében egy korrekt vígjátékként csapódik le a képernyőn. Brad és Kate jópofa kalandokat élnek át a verbális humortól kezdve a testnedves végletekig. A négy író szüleményéből összerakott forgatókönyv széles palettán játszik. Többféle családmodellel – és az ezekből fakadó komikus helyzetekkel – tart tükröt a társadalom elé; megpróbálja lefesteni mindennapi gyengeségeinket, hiábavalóságainkat, mellékvágányainkat. Sokáig nagyon úgy néz ki a dolog, hogy Bradnek és Kate-nek van igaza, akik tagadják a családot, Karács… szóval tudjuk. Csakhogy a sok megfáradt kaland közepette a lánynak és a fiúnak is kezd felnyílni a szeme. Kate-et az anyaság érinti meg, Brad-et pedig a valahová, valaki(k)hez tartozás érzése. Persze előbb összevesznek, hogy aztán nagy egyetértésben békülhessenek ki, ahogyan azt kell. Hepiend.
A Négy Karácsony teljesen élvezhető vígjáték. Mondanivalója abban áll, hogy a társadalomnak és az ösztöneinknek nem fordíthatunk teljesen hátat, ugyanakkor élhetjük az életünket a saját elképzeléseink szerint. És ez a feloldható ellentmondás tesz minket egyedivé, ez biztosítja számunkra, hogy akaratunk, elképzeléseink, álmaink, vágyaink szerint élhessük az életünket – együtt a többiekkel. Brad és Kate karaktere a film első kockájától látványosan egymásnak teremtett, ezért működőképes olyan nagyon a Négy Karácsony. Akkora egység mutatkozik köztük, amelyet semmilyen történés nem képes megbontani. Egyensúlyban marad a film atmoszférája, miközben egyik szituációból vált át a másikba, a két biztos pont zökkenők nélkül vezet át egyik családtól a másikig. Óriási pozitívuma a történetnek, hogy a két fő karakter, ha számukra szokatlan szituációba cseppen, tőlük idegen emberi attitűdök közé kerül, nem az az első dolguk, hogy kiigazítják a másikat, értékítéletet alkotnak róluk-nekik, vagy éppen megpróbálják befolyásolni, megváltoztatni őket. Egyszerűen tudomásul veszik a másik individuum hatáskörét, s ha nem tetszik nekik, csupán (csupán!) megpróbálnak távol maradni tőle. Így nincsenek viták olyan véleménykülönbségek között, amelyeket soha nem is lehetne egységbe hozni. Mekkora szükség lenne erre a beállítódásra mindenki részéről a való életben is…!
Adott vonása ennek a műfajnak, hogy nagyjából ugyanakkora súllyal esik latba a történet és a színészek. Ha valamelyik látványosan gyengébb a másiknál, már nem képes egyensúlyban maradni a mozi. A Négy Karácsony esetében a történet korrekt voltát a színészek biztos teljesítménye teszi élvezhetővé. Vince Vaughn Brad szerepében és Reese Witherspoon Kate bőrében egyaránt karakteressé teszik a figurák létét. Nemcsak papírbábok a kulisszák között, hanem gondolkodni, cselekedni képes szereplők. A különböző szituációkba kerülésük által kölcsönösen válik mozgóvá, élővé a történet, maga a film. Nem is beszélve a szülők szerepében feltűnő, csupa-csupa Oscar-díjas színészi nagyságról: Robert Duvall, Sissy Spacek, Jon Voight és Mary Steenburgen több, mint cameo-ja mélységben is hozzátesz a történethez. Egyfajta katalizátorok ők, akik mindig továbblendítik Brad és Kate tagadó beállítódását, hogy végül elvezessék őket a részükről újragondolt végkifejlethez. Ahol ők tulajdonképpen maradtak ugyanazok, de már egy más tekintetben. A Négy Karácsony remek – nemcsak – karácsonyi vígjáték, amely pontosan annyit ad, amennyit markol. Végig kiegyensúlyozott, üdítően szórakoztató látványos mélypontok nélkül, szerethető figurákkal, átélhető problémákkal. Azt hiszem, ha képesek lennénk rá, mindannyian helyet találnánk benne.