(Reservation Road)

amerikai, 2007. 102 perc

rendező: Terry George

Egy áldozat és egy elkövető. Vagy négy áldozat és egy elkövető? Esetleg még több áldozat és csak egyetlen elkövető? Nehéz pontosan megállapítani, ugyanakkor mi sem egyszerűbb nála. Hiszen a férfi elgázolta a kisgyereket, aki sajnos belehalt a sérüléseibe. No de a kisgyereknek van apja, anyja, húga. Ezt az analógiát folytatva pedig az is nyilvánvaló, hogy az elkövetőnek is van egy fia, továbbá egy volt felesége is. Olyan az egész, mint a tóba dobott kő. A csobbanás helye a baleset, a belőle kiinduló hullámgyűrűk pedig a balesetben résztvevőkkel kapcsolatban álló emberek - családtagok, barátok, és így tovább. Egy tragédia sosem szűkíthető le csakis annak szereplőire, hiszen a végigvonuló, nem gyógyuló drámaiság a környezeten érezteti letaglózó hatását. Erről szól a Cserbenhagyás című film. Meg még rengeteg olyan kirakódarabról, amely a lélekkel, a lelkiismerettel, az emberi érzésekkel köthető össze. Az összes olyan emocióról, amely miatt ember az ember. A Cserbenhagyás épp ezért a szívet marcangoló fájdalomról szól.

Amilyen puszta a történet, annyira összetett karakterisztikájú az, amely utána - a baleset után - marad. A jogász Dwight Arno, miután egy baseball-meccsről volt feleségéhez viszi vissza autóval a fiát, egy véletlen miatt elgázolja a kisiskolás Josht. Gyakorlatilag szülei és húga szeme láttára. Arno megijed és továbbhajt. Josh pedig meghal. A rendőrség keresni kezdi a cserbenhagyót, de kevés a nyom, ezért nagyon úgy néz ki, hogy az ügy megoldatlan marad. Ami ezután következik, nyugodtan kerülhetne a sablonos cselekményvezetés lapos, ámde kifizetődő filmes rekeszeibe. Mert a szülők, Ethan és Grace összeomlanak. Az anya magát kezdi hibáztatni, az apát pedig vendetta hajtja. Természetes, hogy egymással is összekülönböznek - Josh emléke a család szövetén kezd felfesléseket indukálni. Egyedi történet ez? (Most a megvalósítást ne nézzük, az későbbi téma.) Nem.

Ámde a John Burnham Schwartz regényéből készült forgatókönyv nem hagyja ennyiben a dolgot! Muszáj megforgatnia a kést a nézőben - nem is egyszer! Ugyanis kiderül, hogy Josh egyik tanára a cserbenhagyó Arno exfelesége. Majd Ethan, az apa, végső kétségbeesésében ügyvédet fogad a nyomozást elősegítendő - persze, hogy magát Arno-t bízza meg az üggyel. Ha létezik "sportszerűtlen" húzás egy forgatókönyv részéről, hát ez az! Nem elég kívülállóként (persze ez így nem igaz) végigélnünk a történetet, a kidolgozott drámai fordulatokkal a szívöbölben kapirgáló kést még mélyebben megforgatják bennünk. Amúgy a Cserbenhagyás azért enged hitelesen lepillantani a drámaiság elképzelhetetlenül sötét mélységeibe, mert tartózkodik mindenfajta manírtól, mesterséges hangulatfokozótól. Nincsen érzelemvezérelt zene, nincsenek színpadiasan kisírt szemek-arcok, giccsesre komponált szenvedésjelenetek - helyette őszinte érzések buggyanak a képernyőre, helyenként nyersen, helyenként burkoltabban, de mindenképpen valódian.

Karakteres erőssége a filmnek a következetesen végigvitt koncepció. Mind a baleset előtti felvezetésben, mind pedig a későbbiek során azt a megoldást választotta Terry George rendező, hogy szinte szimultán, egymás mellett jeleníti meg a két családot, a két főhőst. Párhuzamosan látjuk, mi vezet el a balesethez, majd azt követően egymás mellé helyezve a szenvedő család érzelmi tortúráját a Dwight Arno képviselte lelkiismeretfurdalás, -feldolgozás egyik szintről a másikra elvezető emocionális stációit. Pozitívum továbbá, hogy a Cserbenhagyás egy pillanatra sem alakul át szűkebb érzelmi volumen között mozgó bosszúmozivá. Holott Ethan-t, az apát a fegyvervásárlással meglegyinti a lehetőség szele, de az események alakulása folytán a film megmarad annak, ami véges végig volt – olyan történetnek, amely leíró (ámde azonosulható) módon bemutat, végigkísér, de mélységét nem fojtja cselekedetekbe. Azt hiszem, ezzel sokkal erőteljesebben képes hatni, mintha öntörvénykezést venne kézbe.

Az Oscar-díjas és/vagy jelölt színészek teremtik meg a hitelesség atmoszféráját. Mind Joaquin Phoenix (az apa), mind Jennifer Conelly (az anya), mind pedig Mark Ruffalo (Arno) tökéleteset nyújt. A szemekben, mozdulatokban, arcokon azt látjuk, amit látnunk kell, és úgy látjuk őket, ahogyan látszaniuk kell. Ezzel persze olyan, mintha semmit nem mondanék, de ami tökéletes, azt nem kell boncolgatni. Szoktam írni, hogy a Cserbenhagyás "érzelmes dráma". De ezek csupán szavak, kifejezőerejük messze elmarad a film tényleges hatása mögött. Ezért inkább úgy fogalmazok, hogy a Cserbenhagyás az a fajta dráma, amelynek megélésére - legyen bármely oldal is az - senki ne kívánkozzon, viszont a képernyő előtt ülve, a viszonylagos távolságban (biztonságban) is akként hat, mintha a legközepében érintettként néznénk végig. Kevés mozi van, amely a teljes filmidő hosszán át, szünet nélkül képes produkálni hatását – a Cserbenhagyás ilyen. Bár ne tenné!

(Ghosts of Girlfriends Past)

Amerikai, 2009. 101 perc

Rendező: Mark Waters

Nem mindig szerencsés próbálkozás keverni a szezont a fazonnal (még jó, hogy nem a durvább verziót írtam). Tudom, tudom, egyrészt vannak jogos modernizálási törekvések, de amikor minőségben (úgy is, mint mélységben és mondanivalóban) szakadéknyi eltérés van a két összemosandó felület között, egyesek szemében blaszfémiának is minősülhet a dolog. Az Excsajok szelleme című film ugyanis pontosan ilyesmire játszik (rá). Egyfelől adva van egyszer egy irodalmi nagyság, egyesek szerint az angol nyelv minden idők legkiválóbb művelője, akinek sikere olyannyira töretlen napjainkban is, hogy máig kapható az összes műve a könyvesboltokban. Nevesítsük is: Charles Dickensről van szó. Nos, 1843-ban írt egy művet, amelyet azóta számtalan feldolgozás jelenített meg filmben, könyvben pedig megunhatatlan, a címe Karácsonyi ének. Másfelől pedig adott egy mai sikeres, trendi sztárfotós, aki érzelmileg szálkás és felületes, mint egy mázolatlan raklap, és munkáján kívül semmi mást nem csinál, mint a fotózgatások közben képbe kerülő csinibabákat döntögeti a kanapéján. Persze úgy kell neki(k). És ez a két objektum az, amely találkozik egymással egy vígjátékként elkönyvelt filmben, az Excsajok szellemében.

Ennél bénább címet az utóbbi időben nem hallottam, zseniális teljesítmény volt összehozni. Amúgy olyan tekintetben tökéletesen jellemzi a filmet, amelyet az elején említettem a szezonról meg a fazonról. Tényleg nem akarok belefolyni nagyon, de az 'excsajok' kifejezés szerintem nyelvtanilag eléggé gázos. Mivel a 'csaj' szó a cigány nyelvből származó jövevény, az 'ex' pedig latin elöljárószó, együtt szerepeltetni őket épp annyira ciki, mint Dickens-t az élvhajhász sztárfotóssal. Ez aztán alapból rá is húzza a vizes lepedőt az egész filmre. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak az elmúlt női viszonyok kinevezett szelleme látogatja meg a főhőst a filmben, hanem a jelenében létező nők választott kísértete, majd végül egy jövőbeli nőnemű lidérc is. Szóval Connor Mead, a csélcsap (micsoda ósdi kifejezés), ünnepelt fotóművész (vajon művészet-e női ciciket meg popókat fotózni...?) öccse esküvő előtti készülődésére utazik a családi kastélyba, ahol aztán az őt meglátogató szellemek segítségével végigjárja a múlt-jelen-jövő érzelmi stációit, hogy végül ráébredjen saját elfojtott emócióira, és egymáséi lehessenek gyermekkori szerelmével, Jenny-vel. Tiszta sor, semmi csavar, meglepetés, oda nem illőség. Egysíkúság. Elismert irodalmi kabátban, de akkor is.

Connor nagyon ellenszenves figura már a kezdetektől, de hát ez dramaturgiailag indokolt. Hiszen máshogyan nem lehetne pozitív változást elérni nála a néző szemében. Hiába van a történetnek eleje, közepe és vége; hiába rendelkezik azokkal a sablonos panel-ívekkel, amelyek a cselekményt görgetik, a film totálisan lapos. Lapos az elején, kicsit hullámzóbb a közepén, és lapos a végén. Tiszta kliséparádé az egész, bármiféle kreatív közjátékot nélkülözve. Unalmas az első perctől az utolsóig, hiszen annyiszor láttuk már ugyanezt annyiféle gúnyában, hogy a könyökünkön jön ki az egész. Persze lehetett volna kicsit csicsázni, hogy az összhatás szebben tündököljön (illetve tündököljön valahogy). Erre szolgált volna a Karácsonyi énekből átvett alapötlet, a szellemlányok látogatása. Az elején, egészen addig, amíg Connor és első numerája a múltat járják, működik is a dolog. Illetve akkor is, amikor Connor és Jenny se veled, se nélküled kapcsolatára koncentrál. Mert akkor látjuk azt az érzelmi töltetet, amely a történet élővé válásának záloga, de sehol máshol. A jelenben, a kastélyban játszódó események egymást múlják alul (a tortás balhé a mélypont). A befejezés pedig annyira cukormázasan gejl, hogy a jóérzésű néző eleve visszaöklendezi a képernyőre. Mindent, egyszerűen MINDENT jóra akarnak fordítani, mindenki örömét szirupba akarják fojtani. Erre mondom én, tömjék meg egymást, de ne minket!

Talán Wayne bácsi szelleme jópofácska, de ő is csak minimálisan. Küzd, erőlködik, szenved Michael Douglas, és némi színt ugyan visz a történetbe, de a film hibáit nem képes jóvátenni. Hiszen mellékvágányon létező figurát játszik, a főszálba csak a múltban lett volna esélye beleszólni. Matthew McConaughey a fejlődésben megrekedt antiszínész archetípusa. A Ha ölni kell című Grisham-drámában láttam először, és ott jó volt. Azóta viszont sorra kapja a bugyutábbnál kínosabb szerepeket, de valahogy nem tűnik úgy, mintha szeretne (vagy egyáltalán képes lenne) kitörni ebből az ördögi körből. Jennifer Garner az érzelmi pozitívum pólusa Jenny képében, de ő is kevés. Annyi maradt meg róla az emlékezetemben, hogy lassan látványosan az öregedés útjára készül lépni. Az Excsajok szelleme egy ezerszer elsírt történet unalmas, szokványos, vergődő megjelenítése egy komoly irodalmi mű álcájába préselve. Végignézése kényszeredett mocorgást szül úgy fenéktájon, mint az intellektusban. Megtekintése ezért kizárólag... izé... inkább nem írok semmit. Hátha felbosszantom a sablonvígjátékok szellemeit, és újranézetik velem a filmtörténelem leggyengébb, hasonló kaliberű darabjait.

francia-angol, 2008. 98 perc

rendező: Gerald McMorrow

A valóság és fantázia elütő határmezsgyéjén létező történetek pontosan azt használják fel a film, mint művészeti ág szélesre kitárt eszköztárából, amely egyedivé teszi ezt az alkotási formát. A látványt. Amely egyszerre képzeletet generál és valósít meg; hétköznapit és attól elrugaszkodót önt képekbe. Olyan vizuális masszával vetíti elénk a mondanivalóját, amelyre más nem lenne képes. Csoda-e, ha ez a koncepció örökérvényűen népszerű, és úgy nyúlnak eszközéhez például egy fantáziafilm megvalósításakor, mint egy homlokegyenest más attitűdöt hordozó dráma esetében. Példák felsorolásával nem múlatom az időt, úgyis nyilvánvaló. A Franklyn is efféle valóság-fantázia szembeállítást felhasználó koncepcióhoz nyúl, amikor annak elmesélésére törekszik, az emberek előre nem látott sorsuk folyamán hogyan kapcsolódnak ismeretlenül is egymáshoz, és mekkora erejű hatással képesek lenni a másik életére.

Könnyen félrevitt volna, ha bedőlök a kezdésnek (úgy, mint atmoszféra, stílus és karakterisztika), de a jelenbe (ami itt egyenlő a valósággal) átugró folytatás szerencsére gondoskodott arról, hogy nem a Vidocq édestestvérével fogok farkasszemet nézni. Amely elég sok szempontból sajnálatos, de mondjuk más lapra is tartozik. Mert a Franklyn nem nyomozós fantázia-krimi, bosszúmese, hanem egy puszta (puszta nem egyenlő egyszerű, jelentéktelen) emberi dráma. Sőt, még csak az sem kell, hogy emberi, mert ugyan mi más lehetne? Dráma. A fantáziabirodalom azért cseng ugyanis hamisan, mert csak egyetlen beteg pszichében létezik. A többiek a realitás talaján próbálják feldolgozni lelki sérelmeiket, sérüléseiket. Talán emiatt is akkora a diszharmónia a filmben, de erről később. Előbb nézzük a sztorit.

Szívesen mondanám, hogy káprázatos a történet, de sajnos nem tudom. Mert ha az lenne, a valódi és fantáziavilág vetélkedése, egymásba tűnése sokkal feszesebben érvényesülne, ezáltal tempót, ritmust adna a Franklynnek. De nem ad. Három szál csordogál egymást váltva, a mese-univerzum pedig csupán az egyik történet-vonulat feltupírozása. Mert azt is csupasszá téve maradna ténylegesen egy alacsony rezgésszámú dráma. Megjegyzem, akkor bizonyára nagyobbat is ütne a film. Szóval Peter Esser a fiát várja, majd keresi. Aki valamiféle elmegyógyintézetben kezelt exkatona. Jonathan Preest a keresett fiú, aki egészen más világban él (pszichés állapotban leledzik). A jóképű harmincas Milo-t esküvője előtt sokkolta menyasszonya, aki lelépett. Persze ő is visszanyúl egy gyerekkori kitalált barátnőhöz, csak hogy a képletbe még sikeresebben belerondítson. Végül a szintén sérült Emilia próbálja művészetté nemesíteni az apai sokkot feldolgozni képtelen lelkiállapotában elkövetett (megtervezett) öngyilkossági próbálkozásait. Szép csapat.

Ők fognak az egésznek a végén egymásba futni, a rossz(?) (Jonathan) elpusztul, a jók(?) egymásra találnak. Drámaiságnak nincsen híján a Franklyn, csakhogy a mélységbe képtelen a nézőt beletaszítani. Egyszerűen nem jön át egyetlen szenvedésfaktor sem a képernyőn, ezért tűnik sterilnek az egész cselekmény. Következetlen az egyes történetszálak közötti váltás úgy időben, mint az érzelmi és izgalmi görbét tekintve; a valóság és a fantázia világába történő be- és kilépés pedig csak nem akar rátalálni az ideális kapcsológombra. Olybá tűnt nekem, mintha az író-rendező Gerald McMorrow a trendinek és népszerűnek vélt fantasy eszközzsákot kívánta volna arra felhasználni, hogy története szebb színekbe kerüljön. Úgy értem, nagyobb hatással legyen a nézőre. De tévedett. Mert koncepciója éppen ellenkezőleg sült el. Egy példával elmondom, miért. Aki látta a Híd Terabtihia földjére című filmet, azt tapasztalhatta, hogy abban a drámában tökéletesen működött a fantáziavilág. Miért is? Mert a képzelet ott a filmbéli karakternek/karakterből szólt, míg a Franklyn esetében a csakcsupán a nézőnek. Csalogatónak, mézesmadzagnak. Nem Jonathan Preestnek. Mégis hogy tudnánk elmerülni egy fantáziavilágban, amelyet olyan valaki képzel a szemünk elé, akiről a világon semmit nem tudunk? McMorrow ezen az alapponton lépett kiszabadulhatatlan csapdába.

Nem mondom, hogy a Franklyn élvezhetetlen film, mert ez hazugság lenne. De hibás elgondolása és megvalósítása éppen a néző ellen hat, meg amúgy a szerkezetet rombolja. Míg például az Emiliát játszó Eva Green végtelenül kontúros egy felületes karakter bőrében, Sam Riley, mint Milo már gyengécske. A figura is, a játéka is. A maszkos Preest (Ryan Phillippe) nincs a vásznon, halovány árnyék, az apját alakító Bernard Hill viszont majdnem mélységet ad a lomha fiú-keresésnek. Ha McMorrow hagyja a fenébe a képzeletvilágot, és korrektebbül kidolgozza a karaktereket, nagyon jó kis kézzelfogható drámát csinálhatott volna. A film végi szálak összefutása igazi emocionális tűzijáték lehetett volna, és így tovább. A Franklynt a mélybe húzza a Köztes Városban történő tévelygés (szó szerint), emiatt csupán azt mondhatom, láttam valamit, amely erősen hajazott az élményre, ahelyett, hogy bennem vetítette volna le a ki nem bontott mélységeit. Végső soron szándéktalanul ugyan, de ezzel csalt csapdába engem, a nézőt.

(Gran Torino)

amerikai, 2008. 116 perc

rendező: Clint Eastwood

Clint Eastwood kissé megtévesztett engem. Persze nem az ő hibája, de még ha az övé is lenne, akkor sem szólhatnék egyetlen szót sem. Mégis hogy jövök én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a filmvilág utóbbi majd' 20 évének egyik legzseniálisabb rendezőjét? A Gran Torinót én látatlanban bosszúmozinak hittem. Olyasminek, mint egyfajta nyugdíjas Piszkos Harry visszatérés. Vagy a Charles Bronson képviselte, Bosszúvágy-sorozat leszámolós attitűdjének. De tévedtem. Tévedtem? Valóban tévedtem? A Gran Torinó nem erőszakos film, a szó abszolút értelmében, de ugyanakkor helyenként annyira fenyegető, mint egyik akciómozi sem. Témája sem szolgáltat semmilyen soha nem látott újdonsággal, mégis örök érvényűen aktuális. Kivitelezése sem szemkápráztató, semmiféle innovatív megoldással nem operál, mégis a végletekig atmoszférateremtő. De mindezek mögött (és előtt is, a vásznon) ott áll Clint Eastwood. És, azt hiszem, ez már önmagában is garancia.

A Gran Torino egyszemélyes mozi. Igen, nem tévedés. Walt Kowalski, a fő karakter maradi figura. Maradi úgy is, mint aki nem érti a mai világ magával rángatta változását, és maradi úgy is, hogy egy darabja (jó nagy darabja) ott maradt vele Vietnámban, a 3 év szolgálat után is. De ez a maradiság nem feltétlenül negatív tényező. Walt nem bánt senkit, bár baja van az egész világgal. Persze leginkább önmagával, de ahhoz, hogy ez végre a felszínre kerüljön, a tudatalattiból előmásszon, katalizátor kell. Mondjuk a szomszédjába költöző Hmongok (Vietnámi népcsoport, a lakosság kb. 1 százaléka) személyében, akikre Walt először megvetéssel (vigyázat, még véletlenül sem gyűlölettel!) tekint. A változás önmagát generálja. A merev Walt nem azért kezd el "megenyhülni" a vietnámiakkal szemben, mert kialakul a toleranciája a más (40 éve még saját kezűleg irtott) népcsoporttal szemben. Nem. Hanem mert hirtelen (a négerek molesztálta Sue) meglátja bennük az embert, és a másikban (az erőszakos bandák) a nem embert. Ez mutatja meg erkölcsiségének kontúrosan következetes szilárdságát, ergo jó ember voltát. Bizony.

Az amerika-hű Walt Kowalski védelmébe veszi a szomszéd Hmong-családot. És nem szakad le az ég. A vietnámiak olyan hálás megmentőként tekintenek rá, amely – bár Walt titkolja – megmozdít a zordon öregúrban valamit. Valamit, amely oly sok év óta először EMBERI benne. Ez vezet aztán végül el odáig, hogy Walt megbékél önmagával, megbocsátja saját tévedéseit, és közelgő halálának értelmet ad. Körbeér a történet. Clint Eastwood zseniális játéka beleég a Gran Torino szövetébe. Mondtam, hogy egyszemélyes a film, és valóban az. Azok a jelenetek, amelyekben ő nincs a színen, mintha szétfutnának, kiesnének. Az ő karaktere teremt egységet – úgy atmoszférát, mint emocionális burkot. A folyton morgó, "rasszista", érzelemhagyott öregúr döbbenetesen kontúros személyisége az ab ovo atmoszférateremtő. Hihetetlen erőteljes a jelenléte a vásznon, valami olyan meggyőződéssel végigvitt erkölcsi lábakon állnak a tettei, hogy a végtelenül korrektül megrajzolt, őszinte, nyílt személyiség háromdimenziós mélységbe, ergo 100%-ig átélhető, azonosulható drámaiságba veti a történetet. És ha ez még mindig kevés lenne, a nyilvánvaló szimbólum, amely szerint Walt Kowalski és a Gran Torino egyet és ugyanazt jelenti, mindent elmond. Ők ketten a megtestesült stabilitás, kifinomult szépség (még ha furcsán is hangzik), erő, rendíthetetlenség, mestermunka. Ámen.

A borbély és a pap karaktere újabb színezet a történetben. Utal egy elmúlt vagy (erőszakkal) fenntartott korszakra a haladás jegyeivel, de egyben ellenpont és megerősítő pont is Walt mellett. A pap szájából helyenként a néző is beszél, közelebb hozván a fő karaktert. A film a legtöbb esetben csupasz, semmi trükkös kamerakezelés, világítás, hatásvadászat. Van azonban néhány kivétel, amely pont emiatt erőteljesebben érvényesül. Kétszer-háromszor zenei aláfestést használ a Gran Torino, természetesen nem öncélúan, hanem jelzésértékkel. Mégpedig drámai fordulópontoknál (például amikor a banda hazaszállítja a megerőszakolt, összevert Sue-t). A világításnál is manifesztálódik egyszer Walt lelkiállapota (amikor puskával rajtakapja a garázsban kocsilopás közben Thao-t, és ide-oda himbálózik a meglökött lámpa). Amúgy minden egyéb sallangtól mentes a mozi, hogy a tömény valószerűségre tisztán fókuszálhasson. A fordulópontokat jelentő jelenetek valami döbbenetes érzelmi töltettel bírnak. Amikor Walt kiszáll a furgonból, hogy megvédje a néger srácok által zaklatott Sue-t, izzik a levegő. Az öregembertől halálra rettennek a fiúk, még mielőtt valódi pisztolyt ragadna. És ez olyannyira átsugárzik a képernyőn is, hogy a néző lélegzete is bennakad. Sue megerőszakolása után, ahogyan betoppan a szülői házba, összeverve és véresen – megáll a levegő. Tudjuk, számítunk rá, hogy lesz valami tragédia, de akkor is olyan váratlanul ér bennünket, hogy már ettől emlékezetes maradna a Gran Torino.

Ámde van még benne szufla ezután is, jócskán. Mert ez az a pont, ahol a film átmehetne (teljesen jogosan) az általam várt bosszúmoziba. A képernyő előtt ülve én is szinte vicsorogtam, hogy Walt ragadjon puskát, és menjen neki azoknak az állatoknak, lesz, ami lesz (film végi halálát a vért köhögés úgyis jóval korábban előrejelezte már). De Walt nem ezt tette. Okosan (bár nem vérontás nélkül) szolgáltatott igazságot. S talán így is tisztult meg mindörökre bűnei alól. Az pedig, hogy az utolsó kockákon az autó, a Gran Torino Thao-val a volánja mögött elszáguld a távolba, szintén azt mutatja, hogy Walt végre megbékélt és szabaddá vált. A Gran Torino újabb mestermű Clint Eastwood túlszárnyalhatatlannak tűnő életművében. Hollywood (immár) örök példaképe ismét egy végletekig szenzitív, valós, átélhető és teljesen átgondolt koncepciót valósít meg a "klasszikus" filmgyártás minden pozitív elemének felhasználásával. A film végén, a stáblista alatt elhangzó dal pedig hangulatában visszaadja Walt Kowalski, a morgó, özvegy, vietnámi veterán teljes életét. "...My Gran Torino Whistling another Tired song..."

(My Life in Ruins)

amerikai-spanyol, 2009. 98 pec

rendező: Donald Petrie

A társasutazás minden nyűgjére épülő, Görögország varázslatos kulisszái között játszódó, habkönnyű (de csúnya kifejezés!) vígjáték hozzáállása sikert ígért. Ám kaptunk helyette vért, verejtéket és... sok-sok kínt. A Görögbe fogadva című film az eltérő kultúrák egymáshoz csapódását (úgymint, egymásnak neki, és úgy is, mint egymás mellett) meglovagolva igyekezett a Bazi nagy görög lagzi nyomába eredni, de karakteres szenvedély és intellektualitás híján meglehetősen szánalmas poroszkálás lett csak belőle. Biztos vagyok benne, hogy egy átgondolt koncepcióval jó vígjátékot lehetett volna kreálni ebben a témakörben, de a gyártó stúdió és a producerek (köztük a görög lagzi után ismét Tom Hanks és felesége, Rita Wilson) ott követték el a legnagyobb hibát, hogy azt gondolták, elég csak Nia Vardalosra építeniük, mint főhős, máris garantált a siker. Csakhogy hihetetlenül nagyot tévedtek! A Bazi nagy görög lagzi azért volt bombasiker világszerte, mert Nia Vardalos, egy teljesen új, ezáltal autentikus tehetség tűnt fel benne, és nemcsak mint színész, hanem  mint ötletgazda forgatókönyvíró is! S hogy mennyire ez volt a kulcsa a sikernek, jelzi a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-jelölés. Itt hibázott tehát nagyot az, aki a szemünk elé rakta a Görögbe fogadva tinglitangliját. Mi pedig tisztességesen megittuk a levét.

A történet minden alkotóelemet felhasznál, amely csak egy kicsit is vicces lehet. A két turistacsoport versengésére épül az alapszitu, amely lehetne jó is. De nem az, mert egyrészt bődületes ostobaság (ilyen nincs, hogy mostoha meg nem mostoha idegenvezető; egyik hitvány körülmények között kénytelen dolgozni, a másik viszont fejedelmi ellátást kap), másrészt a film időnként elfeledkezik erről a versengésről, hogy aztán indokolatlanul térjen vissza rá. A köztes időkben pedig a főhős, Georgia küzd a heterogén csoporttal, a szerelemmel és amúgy magával. És ez jócskán baj is, mert a film alapvető problémája ott kezdődik, hogy nincsen egységes irányvonala. Nem tudja, mire koncentráljon igazán, ezért sűrít bele magába mindent, ami csak az eszébe jut. Csúnyán szólva hetet-havat összehord. Mert van benne alpári, IQ-light humor (a sofőr beceneve Puki, amúgy hivatalosan Kakasz vagy mi); helyzetkomikumra épülő vicceskedés (a lepukkant szálloda portásának erotikus arcmimikája Georgiával szemben - megjegyzem, ez nagyon jó volt!), az eltérő nemzetiségi vonásokra épülő komédia (piás ausztrálok, buta amerikaiak... stb.). De itt nem áll meg a Görögbe fogadva, mert muszáj neki teljesen műfajidegen drámaiságot is belepakolnia (Irv és felesége története), no meg a kötelező szerelmi szál. Emiatt is totális káosz a Görögbe fogadva.

Szóval a szerelmi szál. Ha jobban megnézzük, gyakorlatilag nem is létezik. Ott van, de valami olyan korcs formában, ami akár rögtönzésnek is tűnhet. A nő Georgia, a férfi Puki (biztos nem így írják, de így ejtik, fúj). Szóval Puki egy árnyék, egy tollvonás, egy papírfal. Semmit nem tudunk meg róla – sem a múltjáról, sem a jelenéről, sem a személyiségéről, sem a gondolatairól, érzéseiről. Szóval egy ilyen halott valami, ami a '80-as évek ma már ultragáz Stallone-frizuráját viseli, meg az élettel csordultig töltött Georgia között akartak kreálni egy szerelmi szálat. Ennyire döbbenetesen rossz elképzelést nem emlékszem, mikor láttam utoljára. Georgia személye amúgy is rosszul jön ki a filmből, csak éppen a pozitívuma miatt. Ő az egyetlen, aki természetes és hiteles lelkesedéssel van a vásznon, úgy tűnik, mint aki szívesen dolgozna, csinálná, de a film textúrája nem engedi neki. Szinte szenved, varázslatos aurája ő ennél sokkal többet érdemelne. Aztán van a filmben egy Richard Dreyfussunk is, aki alapesetben Oscar-díjas színésznagyság, de a Görögbe fogadva szövetébe ágyazva roppant erőltetett drámaisággal kényszerítik a mozi színezésére. Az a mélység, amelyet helyenként ráerőltetnek, nem való a Görögbe fogadva-féle súlytalan darabba. Erről persze nem ő tehet, de Hollywood azért szégyellje magát, hogy ilyen kártyákat oszt csak neki!

Összegezve tehát elmondható, hogy a Görögbe fogadva nem áll össze korrekt filmélménnyé, helyette a hollywoodi nagyravágyás (értsd: pénz) mindenekfelettiségét hirdető elborzasztó röpirat, a befogadót teljesen zombielméjű szemét-fogyasztónak néző, művészeti ágba (mert a FILM az!) kényszerítő kinyilatkoztatás. Tovább nem szeretném fűzni a dolgokat; elég, ha csak Caitlin szavait kölcsönzöm a moziból: "Ez de szar!"