Nem mindig szerencsés próbálkozás keverni a szezont a fazonnal (még jó, hogy nem a durvább verziót írtam). Tudom, tudom, egyrészt vannak jogos modernizálási törekvések, de amikor minőségben (úgy is, mint mélységben és mondanivalóban) szakadéknyi eltérés van a két összemosandó felület között, egyesek szemében blaszfémiának is minősülhet a dolog. Az Excsajok szelleme című film ugyanis pontosan ilyesmire játszik (rá). Egyfelől adva van egyszer egy irodalmi nagyság, egyesek szerint az angol nyelv minden idők legkiválóbb művelője, akinek sikere olyannyira töretlen napjainkban is, hogy máig kapható az összes műve a könyvesboltokban. Nevesítsük is: Charles Dickensről van szó. Nos, 1843-ban írt egy művet, amelyet azóta számtalan feldolgozás jelenített meg filmben, könyvben pedig megunhatatlan, a címe Karácsonyi ének. Másfelől pedig adott egy mai sikeres, trendi sztárfotós, aki érzelmileg szálkás és felületes, mint egy mázolatlan raklap, és munkáján kívül semmi mást nem csinál, mint a fotózgatások közben képbe kerülő csinibabákat döntögeti a kanapéján. Persze úgy kell neki(k). És ez a két objektum az, amely találkozik egymással egy vígjátékként elkönyvelt filmben, az Excsajok szellemében.
Ennél bénább címet az utóbbi időben nem hallottam, zseniális teljesítmény volt összehozni. Amúgy olyan tekintetben tökéletesen jellemzi a filmet, amelyet az elején említettem a szezonról meg a fazonról. Tényleg nem akarok belefolyni nagyon, de az 'excsajok' kifejezés szerintem nyelvtanilag eléggé gázos. Mivel a 'csaj' szó a cigány nyelvből származó jövevény, az 'ex' pedig latin elöljárószó, együtt szerepeltetni őket épp annyira ciki, mint Dickens-t az élvhajhász sztárfotóssal. Ez aztán alapból rá is húzza a vizes lepedőt az egész filmre. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak az elmúlt női viszonyok kinevezett szelleme látogatja meg a főhőst a filmben, hanem a jelenében létező nők választott kísértete, majd végül egy jövőbeli nőnemű lidérc is. Szóval Connor Mead, a csélcsap (micsoda ósdi kifejezés), ünnepelt fotóművész (vajon művészet-e női ciciket meg popókat fotózni...?) öccse esküvő előtti készülődésére utazik a családi kastélyba, ahol aztán az őt meglátogató szellemek segítségével végigjárja a múlt-jelen-jövő érzelmi stációit, hogy végül ráébredjen saját elfojtott emócióira, és egymáséi lehessenek gyermekkori szerelmével, Jenny-vel. Tiszta sor, semmi csavar, meglepetés, oda nem illőség. Egysíkúság. Elismert irodalmi kabátban, de akkor is.
Connor nagyon ellenszenves figura már a kezdetektől, de hát ez dramaturgiailag indokolt. Hiszen máshogyan nem lehetne pozitív változást elérni nála a néző szemében. Hiába van a történetnek eleje, közepe és vége; hiába rendelkezik azokkal a sablonos panel-ívekkel, amelyek a cselekményt görgetik, a film totálisan lapos. Lapos az elején, kicsit hullámzóbb a közepén, és lapos a végén. Tiszta kliséparádé az egész, bármiféle kreatív közjátékot nélkülözve. Unalmas az első perctől az utolsóig, hiszen annyiszor láttuk már ugyanezt annyiféle gúnyában, hogy a könyökünkön jön ki az egész. Persze lehetett volna kicsit csicsázni, hogy az összhatás szebben tündököljön (illetve tündököljön valahogy). Erre szolgált volna a Karácsonyi énekből átvett alapötlet, a szellemlányok látogatása. Az elején, egészen addig, amíg Connor és első numerája a múltat járják, működik is a dolog. Illetve akkor is, amikor Connor és Jenny se veled, se nélküled kapcsolatára koncentrál. Mert akkor látjuk azt az érzelmi töltetet, amely a történet élővé válásának záloga, de sehol máshol. A jelenben, a kastélyban játszódó események egymást múlják alul (a tortás balhé a mélypont). A befejezés pedig annyira cukormázasan gejl, hogy a jóérzésű néző eleve visszaöklendezi a képernyőre. Mindent, egyszerűen MINDENT jóra akarnak fordítani, mindenki örömét szirupba akarják fojtani. Erre mondom én, tömjék meg egymást, de ne minket!
Talán Wayne bácsi szelleme jópofácska, de ő is csak minimálisan. Küzd, erőlködik, szenved Michael Douglas, és némi színt ugyan visz a történetbe, de a film hibáit nem képes jóvátenni. Hiszen mellékvágányon létező figurát játszik, a főszálba csak a múltban lett volna esélye beleszólni. Matthew McConaughey a fejlődésben megrekedt antiszínész archetípusa. A Ha ölni kell című Grisham-drámában láttam először, és ott jó volt. Azóta viszont sorra kapja a bugyutábbnál kínosabb szerepeket, de valahogy nem tűnik úgy, mintha szeretne (vagy egyáltalán képes lenne) kitörni ebből az ördögi körből. Jennifer Garner az érzelmi pozitívum pólusa Jenny képében, de ő is kevés. Annyi maradt meg róla az emlékezetemben, hogy lassan látványosan az öregedés útjára készül lépni. Az Excsajok szelleme egy ezerszer elsírt történet unalmas, szokványos, vergődő megjelenítése egy komoly irodalmi mű álcájába préselve. Végignézése kényszeredett mocorgást szül úgy fenéktájon, mint az intellektusban. Megtekintése ezért kizárólag... izé... inkább nem írok semmit. Hátha felbosszantom a sablonvígjátékok szellemeit, és újranézetik velem a filmtörténelem leggyengébb, hasonló kaliberű darabjait.
(
