(Gran Torino)

amerikai, 2008. 116 perc

rendező: Clint Eastwood

Clint Eastwood kissé megtévesztett engem. Persze nem az ő hibája, de még ha az övé is lenne, akkor sem szólhatnék egyetlen szót sem. Mégis hogy jövök én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a filmvilág utóbbi majd' 20 évének egyik legzseniálisabb rendezőjét? A Gran Torinót én látatlanban bosszúmozinak hittem. Olyasminek, mint egyfajta nyugdíjas Piszkos Harry visszatérés. Vagy a Charles Bronson képviselte, Bosszúvágy-sorozat leszámolós attitűdjének. De tévedtem. Tévedtem? Valóban tévedtem? A Gran Torinó nem erőszakos film, a szó abszolút értelmében, de ugyanakkor helyenként annyira fenyegető, mint egyik akciómozi sem. Témája sem szolgáltat semmilyen soha nem látott újdonsággal, mégis örök érvényűen aktuális. Kivitelezése sem szemkápráztató, semmiféle innovatív megoldással nem operál, mégis a végletekig atmoszférateremtő. De mindezek mögött (és előtt is, a vásznon) ott áll Clint Eastwood. És, azt hiszem, ez már önmagában is garancia.

A Gran Torino egyszemélyes mozi. Igen, nem tévedés. Walt Kowalski, a fő karakter maradi figura. Maradi úgy is, mint aki nem érti a mai világ magával rángatta változását, és maradi úgy is, hogy egy darabja (jó nagy darabja) ott maradt vele Vietnámban, a 3 év szolgálat után is. De ez a maradiság nem feltétlenül negatív tényező. Walt nem bánt senkit, bár baja van az egész világgal. Persze leginkább önmagával, de ahhoz, hogy ez végre a felszínre kerüljön, a tudatalattiból előmásszon, katalizátor kell. Mondjuk a szomszédjába költöző Hmongok (Vietnámi népcsoport, a lakosság kb. 1 százaléka) személyében, akikre Walt először megvetéssel (vigyázat, még véletlenül sem gyűlölettel!) tekint. A változás önmagát generálja. A merev Walt nem azért kezd el "megenyhülni" a vietnámiakkal szemben, mert kialakul a toleranciája a más (40 éve még saját kezűleg irtott) népcsoporttal szemben. Nem. Hanem mert hirtelen (a négerek molesztálta Sue) meglátja bennük az embert, és a másikban (az erőszakos bandák) a nem embert. Ez mutatja meg erkölcsiségének kontúrosan következetes szilárdságát, ergo jó ember voltát. Bizony.

Az amerika-hű Walt Kowalski védelmébe veszi a szomszéd Hmong-családot. És nem szakad le az ég. A vietnámiak olyan hálás megmentőként tekintenek rá, amely – bár Walt titkolja – megmozdít a zordon öregúrban valamit. Valamit, amely oly sok év óta először EMBERI benne. Ez vezet aztán végül el odáig, hogy Walt megbékél önmagával, megbocsátja saját tévedéseit, és közelgő halálának értelmet ad. Körbeér a történet. Clint Eastwood zseniális játéka beleég a Gran Torino szövetébe. Mondtam, hogy egyszemélyes a film, és valóban az. Azok a jelenetek, amelyekben ő nincs a színen, mintha szétfutnának, kiesnének. Az ő karaktere teremt egységet – úgy atmoszférát, mint emocionális burkot. A folyton morgó, "rasszista", érzelemhagyott öregúr döbbenetesen kontúros személyisége az ab ovo atmoszférateremtő. Hihetetlen erőteljes a jelenléte a vásznon, valami olyan meggyőződéssel végigvitt erkölcsi lábakon állnak a tettei, hogy a végtelenül korrektül megrajzolt, őszinte, nyílt személyiség háromdimenziós mélységbe, ergo 100%-ig átélhető, azonosulható drámaiságba veti a történetet. És ha ez még mindig kevés lenne, a nyilvánvaló szimbólum, amely szerint Walt Kowalski és a Gran Torino egyet és ugyanazt jelenti, mindent elmond. Ők ketten a megtestesült stabilitás, kifinomult szépség (még ha furcsán is hangzik), erő, rendíthetetlenség, mestermunka. Ámen.

A borbély és a pap karaktere újabb színezet a történetben. Utal egy elmúlt vagy (erőszakkal) fenntartott korszakra a haladás jegyeivel, de egyben ellenpont és megerősítő pont is Walt mellett. A pap szájából helyenként a néző is beszél, közelebb hozván a fő karaktert. A film a legtöbb esetben csupasz, semmi trükkös kamerakezelés, világítás, hatásvadászat. Van azonban néhány kivétel, amely pont emiatt erőteljesebben érvényesül. Kétszer-háromszor zenei aláfestést használ a Gran Torino, természetesen nem öncélúan, hanem jelzésértékkel. Mégpedig drámai fordulópontoknál (például amikor a banda hazaszállítja a megerőszakolt, összevert Sue-t). A világításnál is manifesztálódik egyszer Walt lelkiállapota (amikor puskával rajtakapja a garázsban kocsilopás közben Thao-t, és ide-oda himbálózik a meglökött lámpa). Amúgy minden egyéb sallangtól mentes a mozi, hogy a tömény valószerűségre tisztán fókuszálhasson. A fordulópontokat jelentő jelenetek valami döbbenetes érzelmi töltettel bírnak. Amikor Walt kiszáll a furgonból, hogy megvédje a néger srácok által zaklatott Sue-t, izzik a levegő. Az öregembertől halálra rettennek a fiúk, még mielőtt valódi pisztolyt ragadna. És ez olyannyira átsugárzik a képernyőn is, hogy a néző lélegzete is bennakad. Sue megerőszakolása után, ahogyan betoppan a szülői házba, összeverve és véresen – megáll a levegő. Tudjuk, számítunk rá, hogy lesz valami tragédia, de akkor is olyan váratlanul ér bennünket, hogy már ettől emlékezetes maradna a Gran Torino.

Ámde van még benne szufla ezután is, jócskán. Mert ez az a pont, ahol a film átmehetne (teljesen jogosan) az általam várt bosszúmoziba. A képernyő előtt ülve én is szinte vicsorogtam, hogy Walt ragadjon puskát, és menjen neki azoknak az állatoknak, lesz, ami lesz (film végi halálát a vért köhögés úgyis jóval korábban előrejelezte már). De Walt nem ezt tette. Okosan (bár nem vérontás nélkül) szolgáltatott igazságot. S talán így is tisztult meg mindörökre bűnei alól. Az pedig, hogy az utolsó kockákon az autó, a Gran Torino Thao-val a volánja mögött elszáguld a távolba, szintén azt mutatja, hogy Walt végre megbékélt és szabaddá vált. A Gran Torino újabb mestermű Clint Eastwood túlszárnyalhatatlannak tűnő életművében. Hollywood (immár) örök példaképe ismét egy végletekig szenzitív, valós, átélhető és teljesen átgondolt koncepciót valósít meg a "klasszikus" filmgyártás minden pozitív elemének felhasználásával. A film végén, a stáblista alatt elhangzó dal pedig hangulatában visszaadja Walt Kowalski, a morgó, özvegy, vietnámi veterán teljes életét. "...My Gran Torino Whistling another Tired song..."