Egy áldozat és egy elkövető. Vagy négy áldozat és egy elkövető? Esetleg még több áldozat és csak egyetlen elkövető? Nehéz pontosan megállapítani, ugyanakkor mi sem egyszerűbb nála. Hiszen a férfi elgázolta a kisgyereket, aki sajnos belehalt a sérüléseibe. No de a kisgyereknek van apja, anyja, húga. Ezt az analógiát folytatva pedig az is nyilvánvaló, hogy az elkövetőnek is van egy fia, továbbá egy volt felesége is. Olyan az egész, mint a tóba dobott kő. A csobbanás helye a baleset, a belőle kiinduló hullámgyűrűk pedig a balesetben résztvevőkkel kapcsolatban álló emberek - családtagok, barátok, és így tovább. Egy tragédia sosem szűkíthető le csakis annak szereplőire, hiszen a végigvonuló, nem gyógyuló drámaiság a környezeten érezteti letaglózó hatását. Erről szól a Cserbenhagyás című film. Meg még rengeteg olyan kirakódarabról, amely a lélekkel, a lelkiismerettel, az emberi érzésekkel köthető össze. Az összes olyan emocióról, amely miatt ember az ember. A Cserbenhagyás épp ezért a szívet marcangoló fájdalomról szól.
Amilyen puszta a történet, annyira összetett karakterisztikájú az, amely utána - a baleset után - marad. A jogász Dwight Arno, miután egy baseball-meccsről volt feleségéhez viszi vissza autóval a fiát, egy véletlen miatt elgázolja a kisiskolás Josht. Gyakorlatilag szülei és húga szeme láttára. Arno megijed és továbbhajt.Josh pedig meghal. A rendőrség keresni kezdi a cserbenhagyót, de kevés a nyom, ezért nagyon úgy néz ki, hogy az ügy megoldatlan marad. Ami ezután következik, nyugodtan kerülhetne a sablonos cselekményvezetés lapos, ámde kifizetődő filmes rekeszeibe. Mert a szülők, Ethan és Grace összeomlanak. Az anya magát kezdi hibáztatni, az apát pedig vendetta hajtja. Természetes, hogy egymással is összekülönböznek - Josh emléke a család szövetén kezd felfesléseket indukálni. Egyedi történet ez? (Most a megvalósítást ne nézzük, az későbbi téma.) Nem.
Ámde a John Burnham Schwartz regényéből készült forgatókönyv nem hagyja ennyiben a dolgot! Muszáj megforgatnia a kést a nézőben - nem is egyszer! Ugyanis kiderül, hogy Josh egyik tanára a cserbenhagyó Arno exfelesége. Majd Ethan, az apa, végső kétségbeesésében ügyvédet fogad a nyomozást elősegítendő - persze, hogy magát Arno-t bízza meg az üggyel. Ha létezik "sportszerűtlen" húzás egy forgatókönyv részéről, hát ez az! Nem elég kívülállóként (persze ez így nem igaz) végigélnünk a történetet, a kidolgozott drámai fordulatokkal a szívöbölben kapirgáló kést még mélyebben megforgatják bennünk. Amúgy a Cserbenhagyás azért enged hitelesen lepillantani a drámaiság elképzelhetetlenül sötét mélységeibe, mert tartózkodik mindenfajta manírtól, mesterséges hangulatfokozótól. Nincsen érzelemvezérelt zene, nincsenek színpadiasan kisírt szemek-arcok, giccsesre komponált szenvedésjelenetek - helyette őszinte érzések buggyanak a képernyőre, helyenként nyersen, helyenként burkoltabban, de mindenképpen valódian.
Karakteres erőssége a filmnek a következetesen végigvitt koncepció. Mind a baleset előtti felvezetésben, mind pedig a későbbiek során azt a megoldást választotta Terry George rendező, hogy szinte szimultán, egymás mellett jeleníti meg a két családot, a két főhőst. Párhuzamosan látjuk, mi vezet el a balesethez, majd azt követően egymás mellé helyezve a szenvedő család érzelmi tortúráját a Dwight Arno képviselte lelkiismeretfurdalás, -feldolgozás egyik szintről a másikra elvezető emocionális stációit. Pozitívum továbbá, hogy a Cserbenhagyás egy pillanatra sem alakul át szűkebb érzelmi volumen között mozgó bosszúmozivá. Holott Ethan-t, az apát a fegyvervásárlással meglegyinti a lehetőség szele, de az események alakulása folytán a film megmarad annak, ami véges végig volt – olyan történetnek, amely leíró (ámde azonosulható) módon bemutat, végigkísér, de mélységét nem fojtja cselekedetekbe. Azt hiszem, ezzel sokkal erőteljesebben képes hatni, mintha öntörvénykezést venne kézbe.
Az Oscar-díjas és/vagy jelölt színészek teremtik meg a hitelesség atmoszféráját. Mind Joaquin Phoenix (az apa), mind Jennifer Conelly (az anya), mind pedig Mark Ruffalo (Arno) tökéleteset nyújt. A szemekben, mozdulatokban, arcokon azt látjuk, amit látnunk kell, és úgy látjuk őket, ahogyan látszaniuk kell. Ezzel persze olyan, mintha semmit nem mondanék, de ami tökéletes, azt nem kell boncolgatni. Szoktam írni, hogy a Cserbenhagyás "érzelmes dráma". De ezek csupán szavak, kifejezőerejük messze elmarad a film tényleges hatása mögött. Ezért inkább úgy fogalmazok, hogy a Cserbenhagyás az a fajta dráma, amelynek megélésére - legyen bármely oldal is az - senki ne kívánkozzon, viszont a képernyő előtt ülve, a viszonylagos távolságban (biztonságban) is akként hat, mintha a legközepében érintettként néznénk végig. Kevés mozi van, amely a teljes filmidő hosszán át, szünet nélkül képes produkálni hatását – a Cserbenhagyás ilyen. Bár ne tenné!
(
