Lora. Olyan, mint egy titokban halkan elsuttogott ígéret. Vagy egy ezerszer megkívánt vággyal áhított gyöngyszem. Egy lélegzet. Egy sóhaj. Egy nő.Herendi Gábor drámája telitalálat. Olyannyira feledi korábbi munkáit (Valami Amerika, Magyar vándor), hogy egy teljesen új, merész és lenyűgöző koncepcióval festi le a korántsem hagyományos szerelmi történetet, Lora és Geri kapcsolatát, egymásra találását. Kézzelfoghatóvá teszi az áldozathozatal, a szenvedés, az elmúlás azon stációit, amelyek végül egy szenvedélyekkel teli kapcsolat beteljesedéséhez vezetnek. Mindig benne van a veszély az olyan történetekben, ahol sérült emberek (fizikai vagy lelki) a főhősök, hogy a hitelesség sérül, ha egyáltalán megteremtődik. De ugyanakkor benne van az abszolút szépség, emberiesség, katartikus boldogság lehetősége is. A Lora ez utóbbi vonulathoz tartozik.
Nincs mese, a mese szép(séges). A szituáció rendesen felzaklató: végletekig különböző testvérpár (mentalitásban, magánéletben, életvitelben) bátyjának barátnője pszichésen megvakul, miután kedvese tragikus körülmények között meghal. A báty háttérben bujkáló öccse 3 év után találkozik a lánnyal, és a régi vonzódás elementáris erővel tör elő belőle újra. Lány és öcs végigjárják a feledés, megbocsátás kálváriáját, hogy a végén egymáséi lehessenek. Zanzásítva így fest a Lora, de a puszta tartalomleírás képtelen visszaadni mélységében a filmet, amely a drámaiság összes aspektusát a képernyőre fröccsenti. Dávid, a báty csak a visszaemlékezésekben bomlik ki előttünk, és egyre többet tudunk meg róla, természetének, személyiségének negatívumairól, visszataszító voltáról. Ezért nem drámai az, hogy már nincs az élők között, helyette hatványozott tragédiaként jelenik meg előttünk Lora, aki ezt az oldalát csak halála előtt ismerte meg, ennek ellenére képtelen feldolgozni elvesztését. Lora pszichés bódultságba menekül, talmi vakságot fogad, kizökken, visszahúzódik az életből, magába zárkózik. Az öcs, Geri Dávid halálával ugyan kikerült az árnyékból, de egyúttal (magára maradt apja pátyolgatásának terhétől szenvedve) önpusztító életmódját a végletekig feszíti. Két sérült ember, persze hogy egymás felé terelődnek, s miután Dávid szelleme véglegesen szertefoszlik, felsejlik egy új, közös élet reménye. "Miután háromig számolok, nyisd ki a szemed!"
Herendi Gábor filmjemerész koncepcióval készült, de tökéletesen van megvalósítva. Története ugyan lineáris, szinte teljes egészében egy szálon futó, de a múlt és a jelen pulzáló váltakozásával mozaikokra bontja a filmet. Hihetetlenül kreatívan valósítja meg az idősíkokba történő átváltásokat,amelyek időben előre nem meghatározottak, de közvetlenül a jelenbeli cselekményekhez indokoltan kapcsolódnak. Ezzel válik a film szövete egy végig lüktető matériává, amely hol drámai mélységekbe taszít, hol pedig jóleső lelki magasságokba repít. A múlt és jelen színvilága teljesen elhatárolódik egymástól, de éppen a reciproka a megszokottnak. Az egyébként zseniális képi megjelenítés (díjakat Szecsanov Martin operatőrnek!) tökéletesen visszaadja a szereplők érzelmi töltetét. A múlt kontúrosan színes, játékosan élő, lüktető; a jelen meleg, ámde kiábrándultságot, csalódást, reménytelenséget szimbolizáló őszi (barna, sárgás, mattzöld, szürke) színekkel játszik. Mintha a múlt élne a jelen kárára, és tulajdonképpen a történet pontosan erről szól – hogy amíg nem képes Lora elengedni Dávidot, addig a jelen nem válhat élhetően színessé. A fordulat várhatóan, ámde indokoltan a végén következik be, amikor végre Lora és Geri egymáséi lesznek – onnantól a jelen lesz a színes, a reménytkeltő, a múlt pedig megszűnik dobogni. Nagyszerű koncepció tökéletes megvalósításban.
A színészválasztás is szenzációs. Lucia Brawley először halványnak tűnik Lora szerepében, de aztán nagyon megtalálja a helyét az atmoszférában, és egyre erőteljesebb vonásokkal bontakozik ki sérült, Dávid után vágyódó karakteres személyisége. A film végére annyira erőteljes a jelenléte a vásznon, hogy gyakorlatilag ő színezi ki a jelent maga körül. Mellette a Gerit játszó Nagy Péter azért szerencsés választás, mert teljesen másmilyen, mint Brawley. Ő máshogyan játszik, amolyan "észre sem venni természetesen", amely pontosan a figurához illik. Néha csak lézeng a filmben, de ez a karakter vonása, pontosan ez a szenzációs Nagy alakításában. Dávid figuráját Fekete Ernő játéka teszi visszataszítóan antipatikussá. Nagyképűsége, a nőket tárgynak tekintő, kihasználó hozzáállása kézzelfogható ellenszenvként tükröződik vissza a képernyőről. Az apróbb szerepekben is brillíroznak egyes színészek: Reviczky Gábor, mint a pszichológus; Lukáts Andor, mint Geri (és Dávid) apja; vagy például a Lora főnökét esetlenül, teszetoszán, reménytelen szerelmesként megmutató Gazsó György. Herendi Gábor filmje a szenzibilitás minden oldalát érintően fest meg egy olyan történetet, amely emberekről, érzelmekről, tettekről szól. Szinte hiba nélkül pereg le előttünk a majd 2 óra, hogy a végén őszintén elmondhassuk, láttunk és kaptunk valamit. Láttunk egy kitűnően megkomponált drámát, és kaptunk egy olyan történetet, melyet saját emlékként raktározhatunk el. Láttunk és kaptunk valamit, ami akár egy szóval összefoglalható – Lora.
(Lora)
