(angol-magyar-német-amerikai, 2005. 96 perc
rendező: Stefan Schwartz
Nekem az egész olyan, mint egy hajsampon-reklám. Mármint a cím. London, gyenge északi szél, húsz fok. Pasik, London, szerelem. Hát nem? Bár nem feltétlenül kell viccé formálnom a címet, mert ugyan pofonegyszerű, de mégis mintha rögtön árulkodna a film atmoszférájáról. Abban a tekintetben sokkal kifejezőbb, mint az eredeti angol (The Best Man), hogy utal egyfajta könnyedségre (netán felületességre?), lazaságra, életstílusra, hozzáállásra. Hogy ez nem Amerika, hanem Európa, ennél fogva kicsit más minden, de végső soron ugyanaz. He-he. A szerelem nyelve egy.
Egy koprodukcióról van szó, angol-magyar-német-amerikai kreálmányról. Emiatt arra számít az ember, hogy eredendően színes filmet fog látni sok eltérő és mókás karakterrel, vicces jelenettel, drámai felszínnel (azért persze nem mélységgel). És nagyjából nem csalódik - nem csalódtam. A Pasik, London, szerelem bohókás romantikus vígjáték. Történetéről elég sok film beugrik asszociációs láncként, de karakteresen kettő biztosan. Az alapszitu nyomokban emlékeztet az Álljon meg a nászmenet! felállására, a menyasszony levél általi visszahódítása pedig a Roxanne-re (azaz a Cyranora). De hát egy romkom esetében elvétve lehet csak eredetiségnek tapsolni, nem is biztos, hogy egy könnyed kis vígjátéknál alapkövetelménynek kell lennie.
Az esküvői tanúnak felkért Olly beleszeret a menyasszonyba. Mivel a történet zanzásítva tényleg csak ennyi, ezért a hasonló filmek a karakterekre kell, hogy épüljenek. Ebben szerencsére - hellyel-közzel legalábbis - nem csalódunk. Olly olyan szeretnivaló szerencsétlen, mintha Mr. Bean-t látnánk modern külsőben-belsőben. A vőlegény James a negatív fő/mellékhős, annyira nem kell kidolgozni a karaktert, a tettei és nem tettei mutatják meg a személyiségét. Sarah, a menyasszony helyes, aranyos, bár jócskán ízetlen. Passzív figura, nehéz elhinni, mit is szeret valójában James-en. A vőlegényt elnézve azt már könnyebb, hogy miért szeret bele végül Olly-ba. De aki tulajdonképpen a prímet viszi, aki a film fő mozgatórugója, katalizátora, az Olly hóbortos barátja, Murray. Azt leszámítva, hogy Seth Green sokszor félelmetesen emlékeztet az idegesítő Martin Shortra, jól eltalált a karaktere. Ugyan a történések szempontjából előtérbe kerül, mégsincs úgy a vásznon, hogy kitakarná a valódi főszereplőket.
A Pasik, London, szerelem humora miatt is működőképes. Felmutat néhány roppant jól eltalált jelenetet (Olly főnöknője esküvői ruhában az üzletben; metrón a rúzsos csók és kölni a gallérra; a partin a női nadrágban feszítő Olly; a szülinapi ál-meglepetésbulin a fószer, aki épp tenne el egy vázát a kabátja alá, és így tovább). Jól érvényesül a szabadabb humor (értsd: nem csak amerikai klisés, hanem kreatív európai), a romantikus gejl nem nyomja agyon a film textúráját, a párbeszédek megfelelően ülnek. Csupán a befejezéssel van gondom, mert nagyon úgy tűnik, arra már nem maradt petárda sem ötletben, sem kivitelezésben (amin megint csak ötlethiányt értek). Sajnálatos, mert a lezárásnak mindig el kellene érnie a film átlagszínvonalát, ha nem überelnie kéne. Legalábbis az élvezhetőség, és a "nyomothagyóság" szempontjából. Itt ez bénára és klisékkel zsúfoltra sikeredett, amely az összhatáson fejti ki negatív hatását.
Humoros, bájos kis film a Pasik, London, szerelem. Helyenként frissebb, mint átlagos társai, de persze nem mélyül egyetlen percig sem drámaivá. Jópofa karakterek vonulnak végig a filmidő alatt, de a lezárás nem elég átgondolt, kényszerszaga van, emiatt az összbenyomás sérül. Nem marad meg végleg az emlékezetben, arra jó csupán, hogy másfél órára lekösse a figyelmet. Nem akar többet, mint ami valójában, épp ezért összességében azt mondhatom: az, hogy nem csalódunk (nagyot), éppen eléggé jóvá teszi ahhoz, hogy kikapcsolódhassunk.
