Azt hiszem – és ezzel már kicsit el is késtem – nem lehet többé egy fejbiccentéssel elintézni az északról érkező thriller- és horrorfilmeket. Illetve én ezt már régóta tudom, csak eleddig kijelentésként nem fogalmaztam meg. Hiszen egyre szélesebb körben ismertek például a Fritt Vilt 1 (2006) és 2 (2008, angolul Cold Prey címen futottak) vagy például a Dod sno (2009, Dead Snow in English). És hogy a történet kerek legyen, 2010 őszének végén érkezik a Fritt Vilt 3. Én most csak norvég horrorokat vettem alapul, de ugyanúgy példákat tudnék sorolni, ha kitekintenék egy kicsit mondjuk Dániára is. A Skjult című lélektani horror (2009, Hidden) szintén norvég termék, a 2010-es After Dark Horrorfest egyik versenyfilmje. És szintén, az imént felsoroltakhoz mérten, roppant működőképes. Úgyhogy, én mondom, mélyrehatóbb figyelmet neki!
Mi az, amitől jó a Skjult? Ott van mindjárt a történet, amely egyszerre a csontokig lecsupaszított, ám rejtélyekkel csordultig töltött. Kai Koss azért tér haza 19 év után, mert anyja (végre) elhalálozott, és illik rá egy utolsó pillantást vetnie, no meg megörökölte tőle a sötét erdő közepén álló hatalmas, emeletes szülői házat. Pofonegyszerű sztori, amely nem kínálja a bekövetkező eseményeket, ugyanakkor kirobbanóan magában rejti. Mert Kai nem akarja látni az anyja holttestét, és amikot mégis, nyilvánvalóan akkor is úgy fél tőle, mint a tűztől (csettintget az arca előtt, tapsol a tetem felett – mintegy várván, hogy a halott felugrik az ágyról). A háztól is úgy tart, hogy két kanna benzinnel érkezik. Nem baljóslatú? Dehogynem. Ráadásul a néző annyit tud még, amellyel a film kezdődik, hogy egy szőke fürtös kisfiú - köszönhetően egy, az erdőből előfutó másik gyereknek (aki mellesleg a földből bújt elő) - végignézi, ahogyan az út szélén parkoló autóban hamuvá ég a családja. A felnőtt Kai, aki visszatér a városba (városba?) pedig szintén szőke. Na itt kezdi el az író-rendező Pal Oie (össze)zavarni az ártatlan nézőt.
Szóval mitől jó a Skjult? Egyértelműen attól, hogy nem tudjuk, mi történik. Nemhogy nem látjuk a végét, még csak az sem tippelhető meg egyértelműen, ami éppen történik. Kai most akkor a szőke, fürtös kisfiú, vagy az erdőből előszaladó koszos, meztelen másik fiú? Vagy éppen mind a kettő egyszerre? Úgy pulzál a film a két attitűd között (Kai személyiséghasadt / Kai az egyik vagy a másik), hogy végig ébren tartja a kíváncsiságot. Elég egyetlen momentumot figyelmen kívül hagyni, máris teljesen elvesztünk. Mert azt nem lehet tagadni, hogy a film következetesen adagolja az információkat. Látszik egy halvány irány, amellyé össze kell állnia a történetnek, csakhogy a dramaturgia rákfenéje, hogy a látszat ellenére ez sosem történik meg teljesen. Elképzeléseink lehetnek, vannak is, de csakis úgy tudunk rendet tenni a szemünk előtt zajló történetben, ha csupa-csupa ellentmondásba ütközünk. Megkérdőjelezzük a látottak bizonyos részeit, vagy akár az egészet, hogy a film végi szálak összefutásánál csak pislogjunk, és amikor már majdnem kezünkben a megoldás, a legutolsó pillanatban újra darabjaira hulljon szét a mozaik. Azt hiszem, ennél motiváltabban filmet adagolni elég nehéz.
Ha a történet tartogat is (szándékolt vagy szándéktalan) hibákat, az atmoszféra szinte tökéletes. Olyan operatőri munkával van dolgunk, amely a néző lélegzetvételére van kihegyezve. Amely tökéletesen képes megjeleníteni bármit, amely a film textúrájában rejtezik (Kai lelkiállapota, félelmei, emlékei, vagy csak egyszerűen a "hely szelleme"). Az erdő sötét, homályos, sejtelmes; kiterjedése, irányai feltérképezhetetlenek. A ház hatalmas, fenyegető, titkokkal ránk boruló; terei, szegletei szűkek, labirintusszerűen kanyargóak, összezavaróak. A színek hol kiemelnek, hol elbújtatnak. Néha az a benyomásunk támad, az egész csak egy furcsa látomás, álom, Kai önmagában bolyong – és ki mondja meg, hogy nincs igazunk? Senki. A szálloda-panzió-akármi, ahol Kai megszáll, David Lynch-i szürrealizmusba hajló, a legkevésbé sem tűnik valóságosnak. Sejtem, hogy a lényeg valahol ott, valahol itt lebeg a szemem előtt, de nem tudom megragadni. Ennél pontosabb (illetve pontatlanabb) esszenciát nehéz lenne a Skjult-ról vonni.
A gyilkosságok (a két fiatal eltűnése, a rendőrök erőszakos halála) Kai (ön)tudatra ébredésének stációi; az útnak, amelyet végig kell járnia ahhoz, hogy elvezessen (elvezesse önmagát) a végkifejlethez – a Peterrel (önmagával?) való szembenézéshez. De a befejezés nem old meg mindent, nem old fel mindent. Kérdések tömegével kell szembenéznünk: a legcsekélyebbtől kezdve (miért nem akarta Kai megmutatni, mi van a csomagtartójában?) a legjelentősebbig (Kai milyen kapcsolatban állt igazában Peterrel?). Válasz pedig nem érkezik, a szubjektív benyomások, az intuitív feltevések, az igaznak vélt elképzelések tovább köröznek az erdőben – megfejtetlenül. A Skjult nálam nagyon jó film. Nem egyértelmű, de ebben rejlik a veleje és a hatása. Technikailag profi, kiforrott; színészileg helytálló (Kai szerepében Kristoffer Joner olyan, mint akinek fogalma sincs, mi történik, vagy éppen mélyen el akarja nyomni magában); történetileg a klisék felhasználása mellett is rejtélyes. Pal Oie filmje borzongat, gondolkodásra késztet, végig motiválva tartja a nézőt. Egyszóval ne feledjük, sőt, jó erősen jegyezzük meg: ismét egy remek norvég horrorfilmmel van dolgunk!
(Skjult)
