A Csúf igazság egy tévéműsor, amelyben egy elsőre roppant ellenszenves pasi megpróbálja földbe tiporni, agyon gyalázni a nő és férfi között létrejövő, létrejöhető érzelmi kapcsolatokat. Mert az mind hamis, csak vágyni lehet rá, úgysem teljesül, és különben is, hazugságra épülő ösztönöket (értsd szex) selyempapírba csomagoló vágytakaró az egész. Ilyenkor az ember nagyon nem akar szimpatizálni, tovább ne menjek, egyáltalán nem kívánja szeretni azt a pacákot, aki ennyire trágár véleménnyel van mindnyájunk érzelmeiről, hacsak. Hacsak időközben ki nem derül róla, hogy az általa elmondottak, az általa hangoztatott vélemények ugyancsak nem mások, mint valaminek (egy régi-régi csalódásnak) a feledésbe űző, énvédő, szívkímélő álcája. Mert így már egészen más a leányzó fekvése. Tulajdonképpen ez a csúf igazság.
Meg az, hogy A csúf igazság című film - mindenféle szépítési kapaszkodó nélkül - annyit sem érne, mint egy odaillő szerény bók a világ legszebb nőjének - ha ez az említett figura, és mögötte a végtelenül karakteres Gerard Butler nem lenne. De van, úgyhogy ami a vásznon (képernyőn) zajlik, valamelyest hasonlít egy filmhez, még ha durva hibáktól és szakmaiatlanságtól is szenved. A csúf igazság tündi-bündi trendi vígjátéknak készült, ahol valamiféle versengés zajlik férfi és nő között, amely az ellentétekre épít (a nő határozott, ugyanakkor jóképű férfiközelben bomlott HP; a férfi kőbunkó, érzéketlen, ugyanakkor szívközelben nagyon is sebezhető és vágyódó fullmacsó). Nem mondom, hogy nincsen mélysége, mert a zsáner úgysem nagyon engedi, ha mégis felsejlik valami (mint pl. Mike tévés talk-show-beli meghívásakor), az mind a színész (Butler) érdeme. De a film mégsem működik (értsd: unalmas, érdektelen a néző számára). A textúráján óriási lyukakat üt, hogy hol a tévedések vígjátéka felé indul el, hol férfi-női versengésbe vált át, hol pedig hagyományos romantikus, érzelgős (na jó, érzelmes) attitűdöket mutat. Egyszerűen nem határozott abban a tekintetben, hogy milyen atmoszférát öltsön fel, így pedig elveszik az irányváltások között.
Maga a történet pofonegyszerű, ezzel még nincs is hiba: csini, emancipált nő és ellenszenves, macsó férfi be; apró-nagyobb zrikák (majdnem anagrammával „szikrák” is) nő és férfi között; nő és férfi egyezséget köt másik (tökéletes) férfi megszerzésére; nő és ellenszenves férfi egyre közelebb sodródnak érzelmileg egymáshoz; nő és férfi egymásba szeretnek; hepiend, függöny. Ezerszer bevált recept, A csúf igazságban mégsem sikerül. Először is azért nem, mert Abby és Mike talán a Zöld kártya óta a „legösszenemillőbb” pár. Abby, hiába hangoztatja, hogy okos, művelt, viselkedni tudó férfit akar – hazugság, hiszen ő pont nem olyan. Mike pedig hiába beszél a vágyott nőkről folyton úgy, mint két lábon járó lyuk(ak)ról (bocs), lerí róla, hogy sokkal nagyobb mélységekkel bír úgy magában, mint az elvárásaiban. Ez még persze simán lehetne sikerrecept, hiszen eleve dramaturgiai lüktetéssel bír, de nem helyeznek rá hangsúlyt. Olyannyira nem, hogy nincs magyarázat arra, miért is szeretnek egymásba, hiszen tudat alatt pont a másiknak az ellenkezőjét akarják. Arról már nem is szólva, hogy Mike miért lesz a film végére „meghunyászkodó”, eszét (macsóságát) vesztett puhány – nem az érzelmeire gondolok, hanem arra a visszataszító pálfordulására, amikor élő adásban vall szerelmet Abbynek, ráadásul kétszer. Ez annyira nincs benne sem a jellemében (sem Abbyben), hogy végső, önmaga generálta ostobasággá teszi A csúf igazságot, hülyének nézve a (persze csak fikcióként létező) karaktereket.
Mondom, ha nem Gerard Butlert látnám Mike szerepében, a legcsekélyebb figyelmet sem érdemelné meg A csúf igazság. Ő viszont annyira jó, belevaló, odaillő, hogy elviselhetővé teszi a történetet. Valóban látni benne a karakterben rejtező mélységeket, azt az együtt lélegzést, amely élővé (és hitelessé) képes tenni egy kétdimenziósra gyúrt figurát. Ellenben Katherine Heigl tényleg nem több, mint a szerepe. Hol butuska, szánnivalóan viselkedő szőkeség, hol intellektusában eligazodni akaró izé… szőkeség. Abszolút annyi, mint amennyit az író nénik (hárman voltak) belé töltöttek. Már ezen is borul a film. Van néhány egészen vicces jelenet a filmben: például az étterembeli vibrátoros-bugyis rész (persze félig-meddig ez is plágium), vagy a liftes, egymástól elszakadni nem tudó zavartság Mike és Abby között, amely tényleg valódi, hihető és tetsző érzelmi töltetet hordoz. De ugyanakkor, a trendnek megfelelően muszáj(?) volt olyan szitkomos szcénákat is belezsúfolni a moziba, mint amikor Abby fejjel lefelé lóg a fáról és a törölközőben érkező „jópasi” szomszédnak még a minimális ádámtakaróját is lerántja zavarában, felfedvén annak férfiasságát. Pedig, ha a film maga nem egységes, ezek nem ütnek akkorát, mint amekkorának szánják, ezek nem húzzák ki a kátyúból a beragadt szekeret. Szóval A csúf igazság minimálisan élvezhető vígjáték, de az érzelmi összetevők megalapozatlanságuk miatt nem jönnek át a nézőnek. Egyszeri, feledhető szórakozást nyújt, a szokásos „több lehetett volna” érzetet maga után hagyván. Amely aztán elég gyorsan el is párolog ahhoz, hogy csak a csúf igazság maradjon utána.
(
