(The Family Stone)

amerikai, 2005. 103 perc

rendező: Thomas Bezucha

Nem egyszerű eset. Mármint Stone-ék, de mutasson valaki olyan családot, amely 2 szülő + 5 gyerek + tartozékokból áll, és benne minden kapcsolat simán, zökkenőmentesen működik. Na ugye! Thomas Bezucha filmje könnyed és szórakoztató karácsonyi vígjátéknak van burkolva, de ennél azért szerencsére súlyosabb mélységekkel bír. Pontosan az a fajta, ahol jól megférnek egymás mellett a vígjátéki szituációs helyzetek (buszról magassarkú miatti leesés, lengőajtó által tepsi fejre borulása) és a kemény drámai kérdések (családfő halála, szexuális beállítódás). A kényes egyensúlyteremtés sikerében pedig tényleg benne van egy szórakoztató és elgondolkodtató film reménye. Mint például a Kőkemény családban.

Az egész mindig ott kezdődik, hogy végy egy csomó eltérő embert, küld őket egy (hangulatos) helyre, aztán hadd szóljon! Lecsupaszítva persze. Mert az alapszituáció tényleg adott: Karácsonyra összegyűlik a szűk(?) család az otthon meleg fészkében. Minden szép és jó lenne, ha egy disszonáns "elem" (Everett barátnője-menyasszonya) bele nem rondítana a boldogságba. Igazi vígjátéki helyzet, lufikönnyű szórakozási alkalom, de az író-rendező Bezucha ráadásként megtöltötte valódi tartalommal, mélységgel, karakterisztikával, s így a Kőkemény családnak sikerült megnyernie engem (is).

Meredith Morton (aki a magyar szinkronban valamiért Miriam-mé változott) igazi konfliktusforrás, hiszen első blikkre totálisan antipatikus nőszemély: merev, sznob, távolságtartó. Viszont ő az, aki a nézőt (a szintén idegen szubjektumot) bevezeti a zárt közösségbe, és ott később "hallatja a hangját". Bezucha érdekes nézőpontot teremt azzal (illetve nézőpontváltást), hogy az elsőre ellenszenves Meredithről kiderül, nem akar ő senkit sem bántani, csakcsupán más (közegből jött), mint a család - a família viszont a bűneivel nem arányos mértékben (próbálja) sújtani őt. Mondjuk ki, egyes családtagok mocskos módon viselkednek vele szemben, amely miatt az attitűdök térfelet cserélnek, és Meredith mellé állunk. Egyszerűen nem érdemli meg, ahogyan bánnak vele, főleg, hogy egyszer sikerül is neki a család hamisan csillogó máza mögé belátnia, beláttatnia a nézőt.

Thad-et, a homoszexuális fiút és párját szeretettel fogadja a Stone-család, ahogyan azt kell is. Csakhogy Meredith akkor tapint rá a lényegre, amikor felveti, hogy mindez szép és jó, de egyetlen szülő sem akar magának ab ovo homokos utódot. (Sőt, általános kérdésként veti fel, indoklással alátámasztva). Ugyanis más az elfogadás és más az eredendő elvárás. Amit a família jó mélyen elásott magában, felszínre kerül, és szembesülve az igazsággal, dühvel reagálnak. Hiszen igaz a meglátás. Meredith nem akar rosszat, csak intellektuális párbeszédet kezdeményez a homoszexuális pár gyerekvállalása kapcsán, arról nem tehet szegény, hogy igazi darázsfészekbe nyúlt. Ezt a jelenetsort tartom a film csúcspontjának, valódi fordulójának, hiszen innentől vesznek a történtek a végkimenetelt befolyásoló fordulatot (Meredith és Ben-, Everett és Julie közeledése egymáshoz).

A Kőkemény család ritmusa megfelelő, ezt elsősorban a vígjátéki és drámai részek következetes és élvezetes váltakozásával éri el. Bár a történet nem nélkülözi az ilyenkor szokásos sablonokat, kliséket, mégis rendben van, mert a film textúrája karakteresen mutatkozik meg a vásznon (képernyőn). A szereplők jelleme - ahhoz képest, hány karaktert kellett a történetben a kulisszák között mozgatni - annyira kontúros, amennyire a műfaj engedi. Thomas Bezucha sikeresen elboldogult úgy a megkomponált tömegkoreográfiákkal, mint a párbeszédek dinamizmusával. Filmje üdítő karácsonyi szórakozás, amely mögött néha felsejlik a valósághű mélység. A történet végi befejezés pedig, ahogyan megoldja a családanya Sybil halálát, óvatosabb, puhább és együttérzőbb már nem is lehetne. A kőkemény család, a Stone-família nemcsak akkor sziklaszilárd, amikor valami ellen küzdeni kell, hanem akkor is, amikor a másik mellett. Legyen ez egy tanulság és követendő példa mindannyiunknak. Egyébként Boldog Karácsonyt!