Egyre többen és egyre inkább viszolyognak a kábítószeres témákat felölelőkönyvektől, filmektől. Mondván, tele van már velük a véna. (Bocs, padlás.) No persze folyamatos aktualitását senki nem kérdőjelezi meg, mégis lerágott, elcsépelt, már minden tartalmat lelőtt témának tartják, ezért nem kérnek belőle. Nem mondom, hogy nálam kicsit sem jelentkezett idáig a csömör, de én még mindig távolságtartó érdeklődéssel (értsd: teoretikusan) viseltetek iránta. Érdekel a drogozás pszichológiája, fiziológiája, hatásai, hosszútávú következményei. Úgy, mint elrettentő és döbbenetes „ne tedd!”.
Nos, hát ezért szándékoztam elolvasni Noel Péter könyvét. Bevallom, csalódnom kellett. Mert a Hernyó fő témája nem a kábítószer. Azaz valahol mégiscsak az, de nem úgy, hogy a történet lényege: kiindulópontja, katalizátora, csúcspontja és befejezése körötte formálódjon. Noel Péter regénye romlott nagyvárosi road-movie abban a tekintetben, hogy a főhős fiatalok élete egyetlen nagy száguldás a túlélésért. Amolyan társadalomból kiszorult, társadalomtól besokallt, társdalmat elutasító generációt modellező kis csapatról van szó, amely ugyan a bűnözés szélén egyensúlyoz, de kemény, közösség elleni cselekmények nem terhelik a számláját. Ők csak élni szeretnének, és kéretik őket élni hagyni.
Mígnem véletlenül ripsz-ropsz belekeverednek a „nagyok” dolgába. Összecsap a fejük felett a maffia, és a veszélyesebbnél kegyetlenebb bűnözői csoportok. Ebből kerekedik aztán egy elmés, csavarokkal tűzdelt, a marketing szerint Guy Ritchie-Tarantinos történet (és valóban olyasmi), amelynek a végén minden szál elvarrásra kerül. Ám hogy az öltések hőseinket is magukba foglalják-e, bolond lennék elárulni.
A Hernyó ugyan a főhős szemszögéből kábítószerellenes regény, de nem ez a központi témája. Sokkal inkább az a sokkoló éleslátás, amely felfedi a mai generáció céltalan vágyakozását, úttalan haladását, érzelemzavart élni akarását, ahol a merészség nem a félelem hiányából fakad, hanem éppen ellenkezőleg. Noel Péter zseniális felütése (amit leír, annak bizonyos részei megtörténtek, míg mások fikciók, de nem árulja el, melyik melyik) kézzelfoghatóvá teszi, átélhetővé bűvöli a leírt sorokat. Egy izgalmas történet bontakozik ki előttünk, amely helyenkénti erőltetett humorával, ám minden esendőségével átgondolt egészként csapódik le az olvasóban. A szöveg mögött megbújó naivitás, érezni vágyás meseközelivé szelidíti a történéseket, hogy összességében mindenki elhihesse, a Hernyó elsősorban szórakoztatni akar. Fecskendő, fehér por, öngyújtó és kiskanál nélkül. Akinek pedig többet mond? Nagyon helyesen teszi, érdemes elgondolkodni rajta.
Noel Péter: Hernyó (2006)
