(Zombieland)

amerikai, 2009. 88 perc

rendező: Ruben Fleischer

Mit tehet az a néhány túlélő, aki megúszta a földet elárasztó zombihorda fertőzését, és megmaradt annak, aminek született? Mármint embernek. Nem sokat, tulajdonképpen semmit. Max megpróbál egy kicsit örülni az apró dolgoknak, ha már a nagy tervek cafranggá váltak. Nos, valami ilyesmiről szól a Zombieland című amerikai horror-paródia.

A filmről a felszínen vegyes benyomásaim vannak, és a vegyesen nem azt kell érteni, hogy jó és rossz mixelten, hanem hogy rossz és gyenge. A Zombieland nem zombi-paródia, nem horror vígjáték. Tulajdonképpen egy teljesen céltalan film. Bár vehetném úgy, hogy pontosan ez a lényege. Hiszen néhány túlélő maradt csupán a földön, aki továbbra is embernek mondhatja magát, s mivel nincs hová menniük, nincs mit csinálniuk, hát céltalanul tengődnek az ad hoc ötletek, benyomások, elképzelések sodrában. Mondom, vehetném így, de nem veszem. És azért nem, mert ami a címben felsejlik, az nem ezt ígéri. Az alapvető baj az, hogy a zombik léte a filmben nem ok, nem katalizátor és nem fundamentum, hanem csak egy vérszegény keret. Kirakat, ocsmány dísz. Ha nem lennének, hanem tegyük fel, néptelen lenne a bolygó, a főhősök akkor is ezt csinálnák. Semmit. Végig olyan érzésem volt a film nézése közben, mintha mind a négy karakter azt várná, a másik csináljon már végre valamit, hogy ő is reagálhasson rá. Na ezt értem én totális céltalanságon, ami nem szórakoztató. Mert felesleges.

A Zombieland karaktereivel is van némi problémám. A történet dinamikája feltétlenül Columbus (Jesse Eisenberg) és Tallahassee (woody Harrelson) ellentétes személyiségére épül. Vagy csak épülne. Columbus meglehetősen (és a dramaturgia szempontjából indokoltan) idegesítő, szószátyár, okoskodó figura, akinek a kemény, kiszámíthatatlan és félig kattant Tallahassee lenne az ellenpontja. Normális esetben, ám a Zombieland erre nem teremt lehetőséget, ugyanis Columbus folytonos (és indokolatlan) narrációja pontosan ezt a fogást teszi tönkre. Csak ő érvényesül, Tallahassee nagyon vékonyka mellette – sem a karakterben nincs elég erő, sem pedig Harrelson játékában. Sajnálom. A két lány, Wichita (Emma Stone) és Little Rock (Abigail Breslin) sokkal inkább együtt vannak, bár köztük meg a drámai szál nem bontakozhat ki a film stílusa miatt.

Az operatőri munka dícsérhető, a jól beállított és „színezett” képek remekül eltalálták az atmoszférát, megteremtették a zombis hangulatot, melyet a dramaturgia néhol elbagatellizálni hivatott. Úgy nagyjából a gegek fele ötletes, működik; a filmes utalások, paródiák ülnek (az Alien különösen tetszett, de jók a western-jellegű megidézések is). A Bill Murray-féle jelenetsor igazán üdítő, kár, hogy semmi köze a zombikhoz. A Szellemirtók parodizálása a nagy kristálycsillár alatt talán a film esszenciális csúcspontja, Murray önkritikája pedig („Mi az, amit megbánt?”; „Talán a Garfield.”), valamint a Woody Harrelson által bizonytalanul odavetett, a „drámai szerepeiben is jó volt” a hollywoodi értékteremtés szatírája.

A Zombieland a végére bedurvul, a vidámparkos mészárlás remekül megkoreografált, egyedül itt éreztem, hogy valóban zombi-paródiát látok. Vicces, izgalmas és heroikus, Harrelson itt tölti meg teljesen élettel Tallahassee karakterét. De vajon miért kellett eddig várni erre? Miért nem volt végig ez a koncepció? A Zombieland gyenge közepes film, feleslegesen jópofáskodó narrációval, amely megbontja a dramaturgiát, kevés beleölt ötlettel és lyukas koncepcióval. Aki zombi-paródiára vágyik, kissé csalódni fog, aki puszta horrorisztikus vígjátékra, talán élvezni fogja. Akkor már inkább jöjjenek az igazi zombik!