Van úgy, hogy a szavak elsőre nem jönnek elő. Ha meg mégis feltörnek, nincsen semmi értelmük. Sokszor vagyok így például (kritika)írás közben, és nem azért, mert nincsen mondanivalóm, és csak küzdök, mint abrosszal a vasaló (na, ez például nem illett ide), hanem mert akkor jó valami, ha van témába vágó felütése, a végén pedig… izé leütése. Bár most az élőszóbeli szövegről kell beszélnem, mert a Pontypool című filmnek ez a(z v)eleje és vége. Olyan történetről van szó, amelynek éppen a szó a hajtóereje, a közvetítő közege, élete és halála. Vele kezdődik minden és végződik befejezhetetlenül. A filmben az angol nyelv bizonyos szavai terjesztenek olyan vírust, amely a kimondása és meghallása által fertőzi meg az embereket, hogy az agyban értelmessé válva megtelepedjen, reprodukálja (ön)magát, majd egy gazdatestben kihúnyjon. Nem én találtam ki, a főhősök írták körbe ily szemléletesen, más kérdés, hogy az nem lehet kérdés, hogy esetleg ők is csak találgatnak. Körbe-körbe karikába. Ami pedig a kettő között, mármint a fertőzés és az esetleges gyógyulás között történik, maga Pontypool. Amelynek jelentése ponosan az, hogy az esetek alkotórészei szétesnek, és egy teljesen más kontextusban állnak össze újból, ergo véletlenszerű történést előidézvén. Erről szól a film.
Ha a bevezetőm értelem szempontjából nem sikerült valami fényesre, nem a véletlen műve. A véletlen az lett volna, ha kerek egésszé transzformálódnak a szavak, a mondatok. Mint leírtam már, a Pontypoolban zombikká lesznek az emberek bizonyos, meg nem határozott szavak fertőzése által. Bénácskának hathat a történet, és sokaknak valóban így is jött le (azaz nem jött le semmi), de véleményem szerint az ócska magyar alcímre keresztelt, minimális költségvetésű kanadai "horror"-film meglepően tudatos alkotás. Koncepciójának egészsége abban áll, hogy a sztori magva következetesen rányomja bélyegét a szemünk elé táruló látványra. Azaz időnként a karakterek olyat tesznek, mondanak, mutatnak, amelynek mintha nem lenne értelme. De hát pontosan ez az értelme az egésznek! A zavarodottság, az oda nem illő mondatok, cselekedetek. Így lesz mindenki fertőzött, beleértve a nézőt is, és ezáltal küzdünk a hősökkel együtt az értelemért. Keressük a fogódzókat, rációvá kívánunk kerekíteni mindent. Hiszen az ember így építi fel önmagát, és helyezi el a világ szövetében. Erős tehát a történet, néhány tényleg karistoló mellékzöngét nem számítva az értelmezhetőség talaján is marad. A kikacsintások pedig valóban tényleg ott vannak, vagy csak belelátjuk őket, nem számít. Ha nagyjából egésszé rakjuk össze elménkben az alkotórészeket, a film tényleg működik.
Megvalósítása azonban sokszor ambivalens gondolatokat és hatásokat szül. Az a baj, hogy egy bizonyos ponton túl már hajlamos vagyok mindenben a szándékoltságot látni; hogy a Pontypool úgy vezet az orromnál fogva engem, hogy amire azt hiszem, hiba, az tökéletesség – és fordítva. Szóval a film nem horror, és főleg nem zombis horror. Inkább valaminek a szatírája akar lenni. Lehetne is válogatni, hogy milyen társadalomkritikai részecskék bukkannak fel benne, ám legfőképp olybá tűnik, hogy a média manipulációjának kritikáját akarja kissé groteszk, de mindenképpen morbid módon megfogalmazni. Hogy a szavakkal mit lehet elérni, hogyan és mekkora volumennel. Mivel a zárt térben adottak a kulisszák, a hatásokat is ehhez igazítja. A stúdió szűkössége és a vezérlőterem tágassága kapcsán kihasználja a nyugtalan kompozíció szülte feszültséget, amelyet csúcsra járat a mikrofonokon, fejhallgatókon történő kommunikáció fullasztó hangsúlyozásával. Váltogatja az álló, standard beállításokat, és a sikló-mozgó képek rezonálást szülő megoldását. Egyszóval tudatosan teremt feszültséget, s hiába nem nyüzsögnek zombik a képeken (egyszer igen, de az meg majdhogynem témaidegen), felturbózott frusztárcióba hajszolja a nézőt. Egyszer-kétszer az etalonnak számító Kína szindróma-szerű magasságokba jut a nyomasztó feszültség, amelyre persze pofátlanul rápakol zenei befolyásolást is, de a célt eléri – működik a dolog.
A színészek játéka jelzi, hogy a Pontypool nem veendő véresen komolyan. Néha valóban szinte kikacsintanak a nézőre, amikor rögtönzésnek tűnő mondatokkal vagy cselekedetekkel szólnak ki a történetből. A western-szökevény rádiós talkman, Grant Mazzy már önmaga egy paródia: minden felfuvalkodott, pökhendi, önnön kiválóságában és intellektusában feredőző, macsóimázst magára ráncigáló rádiós szövegládakifigurázása. Mindezt pedig remekül is adja el(ő). Mellette a 2 nő, a producer és a technikuslány mintha csak még inkább kiemelnék karakterét. Az ablakon bemászó, zombik elől menekülő orvos maga az odanemillőség. Egyben persze egy erőszakolt magyarázat is a történtekre – de kérdem én, vajon nem szándékosan béna és hiteltelen a figurája és a cselekvőterülete? Na ugye! A Pontypool lehetne horror, de nem teljesen az. Lehetne vígjáték, de annál meg több a közölnivalója. Vagy akár szatíra, annak viszont túl direkt, bárhogyan is értsem ezt. Egy érdekes, váratlan, kiszámíthatatlan film. Olyan, mint egy posztmodern színdarab, vagy mint egy Stephen King-kisregénybe oltott Kurt Vonnegut látomás. Mindenesetre szemmel kitűnően követhető mozi (mert az agynak helyenként ugrálnia kell utána), amely arra az időre odaköt, amíg a rádióban tart a szájalás. Mert tudjuk jól, hogy a gyógyulás útja, vagy legalábbis a továbbfertőzés ellenszere a hallgatás. Úgyhogy csend legyen!
(
