Szilvási Krisztián: Glamis, az átokkastély (2010)

Kiadó: Novum Eco, 2010. 384 oldal

Vannak olyan könyvek, amelyek akkor hatnak a leginkább, ha olvasásukhoz megteremtik a megfelelő körülményeket. Olyan atmoszférát, amelyben lehetővé válik a teljes elmélyülés-kikapcsolódás, hogy az a világ és azok a cselekmények, amelyek végighömpölyögnek a lapokon, tényleg magukkal is ragadhassanak. Nos, a Glamis, az átokkastély pontosan ilyen könyv!

Mondhatjuk, hogy Szilvási Krisztián új szerző (a piacon), mert tény, hogy ez az első, nyomtatásban megjelent története. Viszont több, mint 1 évtizede ír már, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, amely mostantól bizonyosan maradandó marad (mármint a maximális elköteleződés). A fikció vonzza, valójában két szempontból is. Ki ne szeretne valamelyest elemelkedni a valóságtól, s mindezt tenni úgy, hogy a végigvonuló események, karakterek, valamint a köztük létrejövő interakciók úgy realizálódjanak, hogy mindez hihető is legyen? Na ugye! Szilvási Krisztián úgy akar szórakoztatni, hogy közben valósághűen mesélni szeretne az élő és kontúros figurákkal. Mesét teremt a valóból, valót rajzol a meséből. Mindezt egyéni stílusban, amely hol ironikusan kikacsint, hol közel engedi magához az olvasót, hol pedig érezteti a szubjektum távolságtartását - csak egyet nem felejt el soha: partnerként kezelni az olvasót.

A Glamis, az átokkastély nem nyújt kevesebbet, mint amelyet a címe sugall. A létező (és tényleg híres-hírhedt) skóciai kastélyban játszódó történet maga fiktív, de a kulisszák csak részben. A szerző alteregója (fiatalabb alteregója, haha) azért érkezik Glamis-be, hogy szakdolgozatot írjon a kastélyról. Pechjére - bár az olvasók szerencséjére - nem lehet egyedül, mert Glamis ura, Lord Richard Strathmore ugyanekkor válogatott társaságnak engedélyezi ugyanezt. Mármint az ott tartózkodást. Heterogénebb csapat már nem is gyűlhetne össze: egy francia író és neje; német parapszichológus társaság; angol egyetemi tanár; ír baráti házaspár és egy dán házaspár. Ahogyan az lenni szokott, baljós jelek utalnak arra, hogy furcsa események bekövetkeztére lehet majd számítani, miközben egy vihar teljesen elszakítja a külvilágtól a kastélyt és a benne lévőket.

Amikor megtörténik az első gyilkosság, majdnem elszabadul a pánik. Krisztián kénytelen-kelletlen kerül egyrészt az események sűrűjébe, másrészt pedig abba a szerepbe, melynek révén fel kell vennie a nyomozás fonalát. Persze akad segítő- és hátráltató-társa egyaránt, de végős soron egyedül marad. Gyilkosság gyilkosságot követ, a gyanú úgy repked egyik szereplőről a másikra, mint ahogyan a kastély falain kívül a villámok cikáznak, Krisztián pedig egyre nagyobb veszélybe sodorja önmagát. A végére persze minden megoldódik, dupla- és triplacsavaroknak köszönhetően derül fény a motivációk halmazára, ahol senki nem az, aminek látszik, illetve aminek láttatja magát.

Szilvási Krisztián jól ír. Könnyedén, lendületesen, élvezhetően. Stílusa tered enged a humornak és a nyelvi asszociációknak. A Glamis, az átokkastély atmoszférája pont olyan, mint amikor kint tombol a vihar, bent pedig borzongat a rejtély. A kastély folyosói hidegét magunkon érezzük, a szellemek kellemetlenül simogató lehelete a nyakunkba liheg, a sarkon túl leső gyilkos(ok) fenyegetése valóban belekényszerít bennünket a biztonságos fényt árasztó fotelba, ám minden veszéllyel dacolva addig nem nyughatunk, amíg az összes rejtély végére nem járunk. Kellhet ennél több a kikapcsolódáshoz? Na ugye - még egyszer! Hát ha még azt is megsúgjuk, esetleg folytatódnak Szilvási Krisztián kalandjai, ezúttal a festői Görögország egyik szigetén, Mikonoszon...?

Szerző: siz1977  2010.12.09. 09:07 1 komment

David Gilmour: The Film Club (2007)

Kiadó: Athenaeum, 2010. 239 oldal

David Gilmour nálunk kevéssé ismert. Ha egyáltalán. Pedig szülőhazájában, Kanadában meglehetős népszerűségnek örvend, mint író, újságíró és televíziós személyiség egyaránt. A 80-as évek elején a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál szervezői közé tartozott, később filmkritikusként tevékenykedett a CBS csatornánál, huzamosabb ideig volt péntek esti kulturális műsora, valamint művészeti magazinsorozatot is készített. 1997-ben hagyta ott a háromdimenziós népszerűséget, hogy teljes erejével az írásra koncentrálhasson. Jól is tette, tehetségét olyan díjak bizonyítják, mint a 2005-ös Governor General Award az A Perfect Night to Go to China című regényéért, vagy a 2007-es IMPAC Award (a legnagyobb világméretű díjnak számító angol fikciós irodalmi elismerés). Ezenkívül Gilmour 2007-ben kettő arany Nemzeti Magazin Díjat is bezsebelhetett a My Life with Tolstoy című esszéjéért.

A Filmklub - amelyhez felesleges kreatívkodásként a magyar kiadásban a Peregnek a kamaszévek alcímet fűzték - David Gilmour szintén 2007-es munkája. Regény is, meg nem is. Önéletrajzi visszatekintés is, meg nem is. Filmekről szól, de anélkül is lehet rá tekinteni. Elemez, boncolgat, leír, okít, bizonyít, felszabadít és utat mutat. Összetett írásmű, amelynek rétegei az élvezeti érték miatt egymáshoz szorosan kapcsolódnak, szétfűzvén őket azonban megerősített értelmet és tanácsokat hordoznak. Gilmour szerepe egyszerre elhanyagolható benne, és roppant fontos; jelzőtábla, feltűnő kikövezés egy olyan úton, amelyet mindenkinek magának kell bejárnia (végigmennie, átvergődnie, keresztülharcolnia).

A Filmklub története szimpla, de buktatókkal aknásított. Olyan életszakaszba mar bele, amely állandó robbanásponton hevül, és bizony sokszor explodál is. David Gilmour rossz passzban van, egyre kevesebb munkát kínálnak neki, ráadásul kamaszfia, a lakli Jesse nem hajlandó teljesíteni az iskolában. Vagyis tanulni. Mivel ráérős ideje jelentősen felduzzadt, David olyan szülői pedagógiához folyamodik, amelyre a járt utat követők legutoljára mondanák azt, hogy "bevett". Beleegyezik abba (mit beleegyezik, ő maga ajánlja fel), hogy Jesse abbahagyja az iskolát. Egyetlen kikötést támaszt csupán a "no drog" elve mellett: hetente legalább háromszor le kell ülniük együtt filmeket nézni.

Nem hülyeség ez. Mivel David szakavatott (intuitív, s a megszerzett benyomásokat interiorizált) ismerője a filmek világának, magának a filmtörténetnek, s mivel a filmek művészi értékükön túl valahol a valóság(os világ) leképezései, ily módon szeretne az apa-fiú kapcsolat ráerősítő hatásának támogatásával irányt mutatni Jesse-nek. Hogy kiderüljön, mihez konyít igazán a fiú, miben mutatkozik meg a tehetsége, s hogy óvatosan sikerüljön neki erre az útra terelnie. Két (három, négy, több, sok) légy egy csapásra.

Jesse azonban kamasz, amely mindig hatványozza a felmerülő problémákat. Tömegesen. Ez az az életkor, amikor iránymutatás nélkül elveszik az ember az őt érő hatások és lehetőségek között. Többszörös odafigyelést igényel, és minden súlyosabban csapódik le egy kamaszban, mint egy már felnőtt és tapasztalt ember(b)en. A Filmklub ennek a nagyjából két kiragadott évnek a naplóformára hasonlító rögzítése, ahogyan apa és fia a filmek világán keresztül nyílik egymásra, vesz át a másikból/másiktól olyan elveket, cselekedeteket, meggyőződéseket, szemléletet, amely hiányzik belőle. Vagy belőle hiányzik. A filmek jelzőkövek, erőteljesen beépülő cölöpök, képpé formált erkölcsök, látásmódok, tanulságok. Ahogyan az olvasó David-del és Jesse-vel mered a képernyőre, egyúttal magába is néz, ki-ki az életkorának megfelelő lencsén át, hogy a végére olyan eredményt kapjon jutalmul, amely egy önmagát meglelő kamasz vállveregetésébe torkollik - saját kezűleg. David Gilmour pedig a háttérben mosolyog, és büszkén mondhatja el, hogy sikerült! Ugye, sikerült?

Szerző: siz1977  2010.08.17. 14:03 Szólj hozzá!

(The Hudsucker Proxy)

amerikai, 1994. 103 perc

rendező: Joel Coen

Hát micsoda világ ez?! A gigacity-ket óriásvállalatok uralják. A tehetséges vagy éppen csak jobb sorsa-sikerre vágyó fiatalok a nagyvárosokba özönlenek. Az álláslehetőségek úgy-ahogy adottak, ámde mindegyik tapasztalatot (és nem is akármilyet) feltételez. De ha már egyszer benne vagy, és a (szerencse)csillagaid konstellációi (úgy, mint jó időben, jó helyen, jó tettekkel) kedvezőek, gyorsan a csúcsra juthatsz. Igaz, onnan a (ki)lépési lehetőség is csak egy verébugrás. A giga-mega cégeknél aztán mindig csak a részvény árfolyama számít, az emberi munkaerő, hovatovább: az ember, csupán sutba-feledésbe-szemétbe dobható erőforrás, amelynek pótlása erkölcsileg nem nehezebb, mint egy újabb hasáb fa tűzre hajítása. S a részvények nyereségét hajszoló manipuláció minden tettek mozgatórugója, amelyet vércsecsapatként vesz körbe a sajtó, a valóság minden idők legnagyobb torzítására berendezkedő lép… izé rákfenéje.

Hát kinek kell ez a világ? Ki akar ilyen világot? Ki tud(na) élni egy ilyen, fiktív-utópista világban? A válasz roppant egyszerű: mi magunk! Mert amelyet a Coen-fivérek az 1959-ben játszódó A nagy ugrásban elénk tártak, olyannyira nem kitaláció, hogy az utolsó kockáig jelenünk (és múltunknak) a végletekig sarkítása. De semmiképpen ne legyenek illúzióink, véres valósága! És az egészben az látszik a legszomorúbbnak és a legijesztőbbnek, hogy mintha a film történetének azóta eltelt 50 évében a világon semmit sem tanultunk volna! Sem intellektuálisan, sem erkölcsileg, sem… sehogyan. Egy helyben toporgunk, hiába ünnepeljük magunkat - csakis a technika halad (el) mellettünk, mi azonban rendíthetetlenül saját szennyes barlangvilágunkban csócsáljuk a sikert, a pénzt, a csillogást. Nem vesszük észre egymást, nem akarjuk észrevenni a másikat - igaznak hirdetett, ergo hazug vallási cécók mögé söpörjük saját értelmi-érzelmi mocskunkat, és lelkiismeret nélkül vigyorgunk apró-ócska szemétdombunk tetejéről a szélesebb horizontok felé. Gusztustalan világban élünk!

Ethan és Joel Coen régóta tudják ezt, s ők legalább harcolnak ellene - a saját fegyvereikkel. Filmjeikkel milliók elé tálalják a sarkaiból kifordított, de mindig és mindig valóság táplálta, ferdített tükörlétünket, hátha egyszer kinyílik a szemünk. A nagy ugrás véresen szélsőséges társadalom-szatíra, amely közben egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy a gyöngyöző kacajt fakasztó jelenetek mögött véges-végig ott rohad az igazság csírája. S még ha talán magamnak sem ízlik ez a kemény beszéd, az én kirohanásomat is az táplálja-szítja, hogy pontosan ezt és így látom magam körül. Vajon van más is, akivel rokon az én szemem?

E helyütt azonban muszáj túllépnem! A nagy ugrás zseniális film! A DVD-kiadás borítóján így szól a kedvcsináló: "Egy ötletes vígjáték Joel és Ethan Coen-től". Bizony az, bár mint említettem, A nagy ugrás kőkemény pofonosztó szatíra, ennélfogva vígnak ugyan víg, de semmiképpen nem játék. Csakis ha a történetét nézzük, méghozzá a fő karakter, Norville Barnes kisvárosi életszemléletén keresztül. Mert Norville akkora rössel (friss diploma, friss szellemiség, tetterő, álmok) és ezzel együtt akkora naivitással toppan be a metropolisz sejtszerkezetébe, hogy nem tudjuk nem az ő szemével látni a lenyűgöző méretek és ígéretek kihívásait. Ő az a figura, aki jó helyre (a megalomán Hudsucker Industries) érkezik a jó időben (a fő-fő vezérigazgató öngyilkosságot követ el). Nyitva áll előtte a lassú-lassú karrier lehetősége, s bár már a postázói feladatok ellátása is hatalmas kihívásként tornyosul föléje, a részvények lenyomása érdekében rögtön az igazgatói székig röpül a Kél Levél és a liftesfiú tárgyszerű jóvoltából.

A Hudsucker Vállalatnak egy igazi, hamisítatlan hülye (barom, balfék… stb.) kell, aki képes tönkretenni mindent, hogy a részvények a talajszintig bukjanak alá, és az igazgatótanács gátlástalan részvénytulajai felvásárolhassák maguknak az összeset. Ámde Norville nem az a mucsai (vagyis muncie-i) IQ-zombi, akinek kinéz, ugyanis van egy-két meglepetés a tarsolyában, amellyel porrá zúzhatja a tanács-, és élükön a főkolompos Sidney Mussberger önző terveit. S mivel a postázóból egészen az igazgatói bőrfotelig bukik, a hiénaként szenzációra leső sajtó is ráuszítja egyik vámpírját, a csecsebecse Amy Archer személyében. Kezdődjék hát a haddelhadd! A sztorit nem színezem tovább, colorisztikus az magától is, meg úgysem ez a lényeg. Az csak a látszat felszíne, amelyet egyrészt a mélységben lévő kifigurázás szolgál, másrészt amelyre a Coen-ek stílusa felépül. Mert A nagy ugrás esetében is elvitathatatlan a félzsidó tesók született, egyéni tehetsége! És mielőtt továbbmennék, megemlítem azt a meglepő érdekességet is, hogy a sztori írásában a fivérekkel egy bizonyos Sam Raimi is egyenrangúan működött közre, aki korábbról A gonosz halott-trilógia kapcsán lehet ismerős, de akinek ez nem mond semmit, A pókember pizsamás hősére már biztosan rábólint.

A nagy ugrásban minden túlzás, groteszk és torzított. S bár a kamera lencséje erre már nem lapátol rá, annyira sikerült a Coen-eknek vizualitásba önteniük ezt a sajátos karakterisztikát, hogy a filmre zseniális atmoszféra borul. Olyan, amelyen nehéz átlátni a valóság tudatalattiba száműzött szűrőjén, emiatt tűnik amolyan utópia-szerűen kibontakozó álomképnek. Ezt a látásmódot aztán persze a Nagyóra őre, a titokzatos "mindentudó" még inkább felerősíti, s a gyávábbaknak totális elvonatkoztatási alapként szolgál. Coen-ék sosem mennek a szomszédba olyan stílusjegyekért, amelyek mintha a történethez grátiszként járnának. Az apró verbális elemektől kezdve (a muncie-i induló, "…levonják a béréből!", "Tudják, srácoknak!") a vizuális kompozíciókig (a megszerkesztett-előkészített ablakon kiugrós öngyilkosság; A riadalom-lánc a Kék Levéltől; a burleszk-szerű Norville-üldözés; a szennylapnál a film noir-szerű felállás… stb.) minden annyira belevési magát a film textúrájába, hogy attól elválaszthatatlanul a részévé válik. A nagy ugrásra is igaz, hogy egyes jelenetei külön kompozícióként is megállják a helyüket, és néhol már a tűréshatárig élvezetesek.

Tim Robbins eszményi Norville Barnes. Olyannyira ügyefogyott és naiv, hogy szánnivalóan debil játéka a kőszívűeket is maga mellé állítja; szurkolunk neki, szembehelyezkedünk a gigalomán vállalat minden porcikájával, és elhűlve nézzük, hogy a 3 évig fejlesztgetett nagy ötlete, amely a kétdimenziós papíron még csak egy szimpla kör volt, valójában mekkora zseniális találmány. Coen-ék úgy hoznak létre a megvalósítás groteszk elemein túl még nagyobb nyugtalanságot, hogy Norville mellé nem állítanak valódi ellenpontot, mert sem Sidney figurája, de különösen az újságíró Amy nem az. Előbbit Paul Newman hozza nagyon jól, utóbbi esetében pedig a (számomra) roppant bájos Jennifer Jason Leigh szájal annyira meggyőző-hitelesen, hogy képtelenség kivonni magunkat a hatása alól. Ő lesz aztán Norville esetében úgy fék, mint katalizátor, tulajdonképpen az ő (mellék)karaktere adja meg a történet ritmusát. Ügyes! A nagy ugrás tehát primer tekintetben szatíra, mély és karakteres odamondás a Coen-testvérek kreatív művészi stílusában, amely elvarázsol, magáévá tesz, és nyomot hagy bennünk. Szokás szerint nem papolni akar, még kevésbé szájbarágni, helyette szórakoztatni, és az arra fogékonyaknak elgondolkodtatni. Kitűnő, zseniális film!

Szerző: siz1977  2010.06.25. 11:35 Szólj hozzá!

Címkék: amerikai

(The Crazies)

amerikai, 2010. 101 perc

rendező: Breck Eisner

George A. Romero-hoz nem kell idegenvezető. Bár az idegeneknek mégis csak lehet, hogy illene bemutatni őt, ám úgy vélem, aki nem hallott még róla, annak itt és most felesleges az ünnepélyes összeismertetés. Legyen elég annyi, hogy a 2010-es A tébolyultak című, rémlátomás-szerű horror az ő 1973-as eredetijének a fel- és átdolgozása. Bevallom, én sem vagyok azzal tisztában, mennyi maradt meg az eredetiből, és mennyi lett benne a vadiúj - ami viszont bizonyos, az a biológiai fegyver által okozott fenyegetettség, vírus, fertőzés, mifene. Vagyis az alap-kiindulópont, amelyre felépül az egész úgy vizuális tartalmában, mint drámai, erkölcsi, társadalmi szándék-kinyilvánításában. Ezért is nem fogom összehasonlítgatni a kettőt, hanem csakis a mostanival foglalkozni. Mert ezzel is van mit, bőven. Szerencsére.

A tébolyultak története egyetlen szálra csavarja fel, növi ki magát. Ez nem baj, sőt! Máskor, máshol már elmondtam, hogy ennél a műfajnál az élvezeti érték megtartása érdekében nem lehet túlontúl csűrni-csavarni a dolgokat; inkább legyen egyetlen korrekt kiindulópontunk, amelyet a végletekig kibonthatunk - és ki is kell bontanunk. Nagyjából - legalábbis laikus szemmel - ennyi a recept. A tébolyultak (meg)tébolyodást előirányzó és okozó történése egy titkos katonai repülőgép lezuhanása a kisváros közeli mocsaras vízfelületre. A körülmények a lakosok ellen játszanak: a repülőn megsemmisítésre váró biológiai fegyver utazott, a kisváros pedig erről a területről nyeri a fogyasztásra szolgáló (ivó)vízkészletét. Kivédhetetlenek a körülmények. Be is következik a legrosszabb: az eleddig békés polgárok békétlen, erőszakos, agresszív, kegyetlen élő-zombikká változnak a méreg következtében. Elkezdik egymást (sajnos a másikat és nem magukat) gyilkolni, s csak néhányan akadnak, akik vagy immúnisak a "fertőzésre", vagy pedig lassabban dönti le őket a mérgezés. Na itt kezdődik a film.

Mert nem lenne konfliktushelyzet, ha mindenki egyaránt reagálna a biofegyverre. Akkor jöhetne a hadsereg a napalm-játékszereivel, és tovább lehetne lépni. Az eltussolás felé. Csakhogy tényleg akadnak néhányan, akik nem fertőződnek meg, így pedig már átmegy a dolog kegyetlenségbe, erkölcsileg nem magyarázható mini-népírtásba. A négy (normálisan/normálisnak megmaradt) főkarakternek egyszerre kell felvennie a harcot a zombikká silányult, a fizikai paraméterek javára intellektusukat vesztett városlakókkal, és a parancsot teljesítő (mert mindig csak parancsot teljesítenek, nem igaz?) katonákkal, akik mindenkit levadásznak, aki csak él és (esetleg már nem is) mozog. Persze az út (kifelé a városból) és az erőlködés (életben maradni) során konfliktus támad a túlélők között is, hogy a skála tovább színesedjen. A tébolyultak éppen ezért hiába csak egyetlen motivációs szálra van felfűzve, a primer beállítódás többszörösen összetett interakciókra hasad (túlélők-zombik, túlélők-katonák, túlélők-túlélők), ettől pedig a film elnyer egyfajta sokrétűséget, amelyet az élvezhető és fordulatokat feltételező dramaturgia megkíván.

Gyorsan lerendezem a felróható hiányosságokat, mivel úgysem számítottam a jöttükre, emiatt nem csalódásként éli meg a hozzám hasonló elvárásokkal leülő néző. Szóval, nincsenek sosem látott fordulatok, meglepő oldalváltások (karakterek, szituációk változása), újdonságként ható jelenetek, cselekmények, megoldások. Ami viszont van, az korrektül van, hatásosan van, jólesően van. Először is: sikerült A tébolyultaknak belőnie egy olyan atmoszférát, amely utal a '80-as évek légkörére, másrészt megteremti egy mai kisváros "időmegálló" érzetét, kortalanná téve a hangulatot és a mondanivalót. Mert hiszen feltűnő, hogy mintegy 40 évvel ezelőtt már ugyanaz volt a rettegés tárgya (biofegyver), mint manapság. Ezzel a húzással A tébolyultak tényleg eléri, hogy valamelyest kiemelődjön a valóság talaján álló hétköznapiból, s mintegy elvonatkoztatott fikcióként hasson. Pedig ez a fikció már réges-régen realizálódott fenyegetés, amely újra és újra benne van a levegőben. Bár, azt hiszem, addig örüljünk, amíg csak képletesen értve.

A tébolyultak természetesen remekül megszerkesztett és levezényelt jelenetekből áll össze, amelyek a film horror hasadómagvát adják. A koreográfia hibátlan (például amikor anya és fia túszul ejti a seriffet és feleségét, vagy amikor a benzinkút melletti étteremben folyik a lopakodós-menekülős hajsza a zombik elől). A cselekmény felénél van időnk megállni egy lélegzetvételnyi moralizálásra, amely jót tesz úgy a ritmusnak, mint a feszültségoldás követelményeinek, hogy aztán ismét a zombik közé vágjunk, és következhessen a finálé. A befejezésbeli kamionos menekülős finis azonban sajnos nem nő fel az eddigiekhez, megint a végére fogyott el a puskapor, nem sikerült úgy elvarrni a történetet, hogy igazán emlékezetes maradjon. Ezért lett 70% nálam A tébolyultak, amely azért jóérzéssel élvezhető horror-akcióként hat. Története valódi fenyegetést hordoz mindannyiunknak, s arra késztet, hogy egy pillanatra álljunk meg, és gondolkodjunk el: hol is tartunk, és mit is szeretnénk elérni? Pusztulást vagy hosszú-hosszú békében-egészségben élést. Hm. Mintha lenne már a filmtörténetben úgy néhány ezer mozi, amely hasonló szándékot-üzenetet dédelget, és próbál meg az illetékesek agyába rágni - eddig, úgy tűnik, mindhiába. Talán következőnek tényleg jöhetne már egy pofon, hogy végre észhez térjünk...

Szerző: siz1977  2010.06.07. 18:02 Szólj hozzá!

Címkék: amerikai

(Leap Year)

amerikai, 2010. 100 perc

rendező: Anand Tucker

Állítólag Írországban egy hagyomány szerint minden szökőév szökőnapján a nő férjül kérheti magának a szeretett férfit. Jó, persze szeretet nem feltétlenül kell hozzá, mindenesetre az 5. századi Szent Patrikra és Szent Brigittára visszanyúló hagyomány valóban létezik. Ez a furcsa-bájos szokás tényleg annyira kelleti magát, mint amennyire nem sikerül egy olyan lánykának a csábítás, akinek nem hajlandó rajongott párja gondoskodásba venni a kacsóját. Csoda-e, hogy a Szökőhév című romantikus vígjáték ezt a szituációt karolta fel magának alapjául? Élből fórral indultak a férfikérésesdi történetükkel, és erre a magyar cím még csak rácsap egy lapáttal, mert ritka kreatívan sikerült megfogniuk a zanzásított lényeget: a szökőév katalizálta hév aztán más férfi után tör ki, feledvén észt és megfontoltságot, mert hát ugyebár csak egyszer élünk, de akkor már nem árt valóban és igazán.

Minden hasonló romkom alapja - a szituáción túl - olyan páros egymásnak eresztése, akik meredek (és nemcsak verbális) hajtépések, valamint lágy-puha holdfényű simogatások koordinátái mentén határozhatók meg. Hogy meglegyen az ellentét, amely aztán kalandok és fordulatok során mellettlétbe fejlődheti át magát. A Szökőhév női mozgatórugója modern, nagyvárosi, karrierista (vajon minden borzongatóan hideg tulajdonságot említettem?) fiatal hölgy, Anna, aki (mégis) mindennél jobban vágyik arra, hogy jólfésült (na ezt igazán brutálisan negatív halmazú tulajdonságegyüttesnek szántam) pasija megkérje a kezét. Hát már 4 év után hogyan ne, nem igaz? Ám az álom beteljesülése elmarad, így Anna utolsó szalmaszálként kapaszkodik bele a már említett ír hagyományba. És szerencséjére minden konstelláció neki áll: a pasi Dublinban van, pár nap múlva pedig éppen itt a szökőév szökőnapja. Utána ered hát titokban, ám az időjárás - na persze, Anglia - közbeszól.

És itt lép be a történetbe a másik ellenpólus, a kisfalusi (tanyasi?), cinikus férfiember, Declan, aki végül 600 euró fejében elvállalja, hogy Dublinba juttatja Annát, méghozzá időben. De hát ember tervez, a sors meg (be)végez... Declan mindenben Anna ellentéte: nyers és őszinte, gyakorlatias és kiábrándult, férfi és borostás. He, he. Útjuk rögös és göröngyös, s épp elég időt és szituációt tartogat számukra ahhoz, hogy végül belássák, egymásnak vannak teremtődve, de legalábbis elhiszik magukról. A hit pedig már félsiker, ha az ember nagyon akarja. De félre a további cinizmussal! Inkább nézzük, mitől jó, és mitől kevésbé az a Szökőhév! Mint mondtam, az alap- és a továbbfejlesztett ötlet kiváló, betonbiztosabb fundamentumot nehéz lenne elképzelni. Ettől kezdve már csak a főhős páros verbális és tettleges interakcióinak kell működnie, no meg a pontosan elhelyezett dramaturgiai elemeknek és tájoló fordulópontoknak. A többi aztán már - ideális esetben - jön magától. Jippiájjé!

Viszont a Szökőhévnél sok esetben elmaradt az ideális helyzet, hogy az egész egy roppant és giccsesen béna befejezésben fullassza ki magát. De előtte még történt egy s más. Például az, hogy az Annát játszó Amy Adams számomra kicsit nehezen melegedett bele, ha egyáltalán. A film olyan gyönyörű és varázslatos és hangulatos kulisszák között játszódik Írországban, hogy alapvető atmoszférateremtő szerepe van, függetlenül minden egyébtől. Nagyon könnyen lehet, hogy Amy Adams karaktere szándékosan illeszkedett ilyen nehezen a történet szövetébe, de helyenként nekem már karcolta ezt a légkört. Nem a csetlő-botló, echte városi attitűdjéről beszélek, hanem egyfajta érzésről, mely szerint idegenként hatott neki a pálya, amelyen játszott. Vele szemben a Declan-t kitöltő Matthew Goode olyan természetesen és kontúrosan hozta a figurát, hogy elég volt nekem egyetlen félmondat rendkívül halk és zengő orgánumán, máris vele voltam a történetben. Nemtörődöm macsósága mögött 100 wattos izzásként látszott a fájdalmát és csalódását magába fojtó érző férfilélek, amely a vidék cserző-karcos időjárási viszonyaihoz formálta hozzáállását és viselkedését. Szó mi szó, Amy Adams nekem feleannyira sem volt természetes mellette. Ez jelentősen rombolta kettejük párosát.

De szerencsére a verbális poénok ültek (bár néha leültek) közöttük, ez jólesően hajtotta-kergette maga előtt a kidolgozott szituációkat. Ám az átmenetek az egyes jelenetek között megint csak nem voltak természetesek: hol kötelező jellegű betétek színtelenítették a sztorit (Anna bőröndellopása, majd férfias visszaszerzése), hol pedig kiforratlan élesváltások fűzték össze a koreográfiát (ripsz-ropsz eljutás a templomba, majd Dublinba). A steril pasi hirtelen, térdre borulós leánykérése sem feltétlenül azt a hatást szülte, amelynek nekiindult: Declan (és a néző) részéről tétova, zavarbaejtő tipródásként sült el, mintsem érzelemdús, keserű-szomorú, "most kit válasszak"-féle belső (és persze külső) lelki vívódásként. Rövid úton le is kopott Declan, akárcsak a néző empátiája. A kötelező, ám annál hiteltelenebb célrafordulás (ex-barátnő feltűnése gyűrűvisszaszerzés céljából; steril pasi színvallása, hogy csakis a lakásszerzés miatt erőszakolta ki magából a lánykérést), majd a könnyes nagyjelenetbe plántált befutás erősen feszegette a jóérzésű tűréshatárt. Összességében nem tűrhetetlen film a Szökőhév, de a megalomán (és ízléstelen) amerikaiak ismét belefutottak abba a hibába, hogy azt gondolták, amely gyomrot megterhelően túladagolt, az annyival több is. Szerencsére a roppant bájos és hangulatos ír kulisszák, valamint Matthew Goode élő játéka marad annyira élvezetes és emlékezetes, hogy átlagos összbenyomást hagyjon a filmen. Az viszont jelentősen sajnálnivaló, hogy szökőév ide, szökőnap oda, tucatjával termelődnek a hasonszőrű, unikálisnak egyáltalán nem nevezhető lány- és fiúkérések.

Szerző: siz1977  2010.06.02. 11:22 Szólj hozzá!

Címkék: amerikai