Rebecca Miller: The Private Lives of Pippa Lee (2008)

kiadó: Palatinus, 2009. 244 oldal

Kicsit utána kellett néznem, állíthatom-e Rebecca Millerről azt, hogy polihisztor, de nagyon úgy tűnik, ha engedékenyen kezelem ezt a fogalmat, és irodalmi illetve filmes tevékenységét a tudományok körébe sorolom (még egyszer mondom, nagyon engedékenyen), akkor rávasalhatom ezt a bélyeget erre a tehetséges amerikai hölgyre. Rebecca Miller ugyanis egyszerre író, forgatókönyvíró (a kettő nagyon nem ugyanaz, ha valaki azt merné gondolni), színésznő és filmrendező. Hát még ha azt is hozzáveszem, hogy e négy művészeti (fél-tudományos) terület művelője a Pulitzer-díjas drámaszerző, Arthur Miller lánya (anyukája pedig osztrák fotográfus volt). Mert így már olyannyira benne van az 1962-ben született hölgy vénáiban a komplex tehetség, hogy egyszerűen természetellenes lenne, ha nem tükröződne a munkáiban is (avagy inkább tevékenységeiben, hiszen a művészet kizárja a munka kötelezőnek értelmezett jelentését).

A Pippa Lee négy élete regénynek indult, forgatókönyvvé transzformálódott, hogy aztán végül egy Rebecca Miller által is rendezett filmben öltsön kétdimenziós, vizuális testet. De alapvetően írásműnek született, formája, mélysége és kivitelezése erről árulkodik. Úgyhogy én most ennél is maradok. Szóval Pippa Sarkissian sorsa egyrészt irigylendő, másrészt viszont zűrös. Ez is, mint az életben minden, nézőpont (meg jóízlés, meg vérmérséklet, meg filozófia... stb.) kérdése természesetesen. Mert Pippa gyerekként például problémás volt, amely akkor csúcsosodott ki igazán, és szaladt el a "normálistól", amikor tizenéves kamaszként ráébredt, hogy anyja jókedve-derűje-felelőtlen légiessége állandó gyógyszeres behatás (függőség) eredménye. Apja pedig, aki papként ténykedett és hitt, mindezek felett szemet húnyt (egyházi vonás?).

Pippa nagynénjéhez megy a nagyvárosba (New York), ott pedig olyan társaság fonja körül, amely messze taszítja őt a hétköznapiságtól úgy világlátásban, stílusban, életvitelben, mint jövőképtervezésben, értékvallásban és sorsban. Pippa egyszerű szóval elzüllik (ital, drog, szex, rákendroll és fajtái), hogy aztán az évtizedekkel idősebb, ámde karizmatikus, intelligens és gazdag Herb Lee mellett kösse le magát feleségként - évtizedekre. Férjével új világba, az elismert és sznobizmusba hajló művészglóbusz területére kap belépőjegyet, hogy frissen tartott szellemiségével ott is ragadjon. Egészen addig, míg időssé váló férjét követvén egy nyugdíjasoknak kialakított ideális telephelyre, sivárságában megcsal(at)va úgy nem dönt, új életet kezd - olyat, amelyben másod-sokadvirágzásként még egyszer, talán utoljára kibontakozhat, és amelyet nem köt az olvasó (néző) orrára.

A Pippa Lee négy élete mindezt persze nem lineárisan adagolja az olvasónak. Előre-, hátra- és visszaugrásokat végez az időben, így derül fény és borul árnyék Pippa négy, egymástól - ha akarjuk - mereven elkülöníthető élet(minőség)ére. Először az 50 éves főhőst látjuk-olvassuk, megismerjük létét csendes feleségként és reménytvesztett, csalódott, elrontott anyaként. Aztán kapjuk meg belőle fiatal tinibeli hányattatásainak érzékletes, tanulságokkal terhes krónikáját, amely Herb Lee megismerésével és hozzámenetelével zárul. Majd újra a jelenben vagyunk, Pippa megcsalt és nőiességének fellángolásába torkolló család (rövid és hosszú) zárlatát élhetjük át, hogy Pippa új, eleddig ismeretlen negyedik dimenziója már a képzelet szárnyára legyen bízva. Oda már nincsen belátásunk, de jól is van ez így: mindenki a saját és Pippa sorsa-filozófiája összegyúrásával higgyen, amit akar!

Rebecca Miller jól mesél. Amelynek szürkébbnek kell lennie (Pippa első életbeli, csendes és észrevétlen nyugdíjasaként), az kedvetlenebb eszközökkel van leírva, amelynek viszont színesnek és lángolónak (Pippa tévelygő tizenévesként), az kulisszáiban, illetve módszereiben is mélyülő-táguló, végzetberohanás-szerűen pulzáló. A titok és az üzenet abban rejlik, hogy a négy (három és egy elkövetkező), egymástól eltartó életek egyetlen személyiség, egyetlen érző-lélegző lény megjelenési formáit takarják és tükrözik. Hitet tesznek a differenciáltság, az ellentéteket egységben eltűrő többletlét bizalmába vetett remény és elkötelezettség mellett, amely igenis tud tovább létezni minden körülmények között, még ha egyszer a végletes negativitás, másszor a végletes beszűkültség tapasztalata is kell ahhoz, hogy katalizálja és fűtse a jövő reményeit. Nemcsak maga Rebecca Miller Pippa Lee, mindannyiunknak megvannak (megvoltak, meglehetnek) a szélsőségekbe hajló változat-formái, amelyek biztosítják egyediségünket, megismételhetelenségünket. És amíg csak lehet, tegyünk is róla, hogy meglegyenek! Ez a Pippa Lee négy életének végkövetkeztetése, de akár lehetne a (reménykedő) enyém is. Hát nosza!

Szerző: siz1977  2010.05.28. 11:26 Szólj hozzá!

(L' Enfant)

belga-francia, 2005. 91 perc

rendezte: Jean-Pierre és Luc Dardenne

Azt hiszem, ismét gazdagabb lettem néhány tapasztalattal, amely a filmes hatáskeltés, hatáselérés területét érinti. Ha valakit megkérnék arra, mondjon borzalmas, elrettentő, mi több, sokkoló filmes jeleneteket, nagy valószínűség szerint csupa-csupa horrorfilm-betétet kapnék válaszul. Különböző kínzásokat, csonkításokat, darabolásokat, és így tovább. És természetesen nagyon is igazuk lenne. Csakhogy van egy másik oldala a sokkolásnak: a lelki terror. Tud ugyanis egy dráma olyan jeleneteket, jelenetsorokat felmutatni, amelyek lélegzet-bennszorító döbbenetet képesek okozni az erkölcsileg egészséges és/vagy érett nézőnek. Nos, ebből kaptam én egy jó nagy adag tanulságot Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne filmjének megtekintése során, mert a 2005-ös Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma-díjas alkotásának a csúcspontja eddigi naiv lelkületemet zsilettpenge-éles karcokkal metélte széjjel.

De kezdjük az elején. A gyermek című belga-francia dráma műfaja kellő lakonikus megnevezéssel illeti a film atmoszféráját. Ez a szó jó esetben (illetve éppen hogy rossz az ilyen eset) minden tartalmat (tartalmát) képes kifejezni, mégpedig erőszakos mélységekben. A történet 3 dologról szól: egyszer a címbeli gyermekről, aki a cselekmény folyton jelen lévő tárgya és katalizátora; másodszor a főhős (negatív főhős, nagyon-nagyon nézőtaszító negatív főhős) Bruno-ról és törvénytelen (háló)társáról, Sonia-ról; harmadszor pedig arról az életformáról(?), amelyben végletesen önző keretben és módon tengetik napjaikat. Bruno lop, hazudik és csencsel, hogy pénzhez jusson, amelyet aztán úgy ver el, mintha nem is lett volna. Sonia dühítően naiv módon mászkál majdnem újszülött csecsemőjével, mint Alice Csodaországban, már amennyiben a mi Alice-ünk igazi naiva, aki 3 másodpercnél későbbi jövőképre képtelen koncentrálni, Csodaországa pedig éppen hogy nem álom-bolondvilág, hanem a valóság hús-vér lüktetésű felnőtt realitása. Ők ketten tengetik ifjú, fel nem nőtt életüket az utcán és az utca közelében, alkalmi ötleteknek, bűnöknek és élvezeteknek hódolva, ezek által hajtva.

A bonyodalom (vagy minek is nevezzem) a címbeli gyermek sorsának eldöntése által lép be a képbe és a szívekbe. Az érzéketlen (gyermek még ő is, differenciálatlan érzelmekkel) Bruno Sonia háta mögött pénzzé teszi csecsemőjüket. Már ezt leírni is borzalmas, hát még milyen lehet végigélni! De persze nem Bruno számára, aki úgy gondolkodik, mint egy debil ötéves: majd lesz helyette új... Azt várnánk, hogy a felelősségteljes fiatalember ezután a pénzzel együtt lelép Sonia-tól, de a néző legnagyobb megdöbbenésére, mintha semmi sem történt volna, visszamegy a lányhoz az üres babakocsival (fogcsikorgatásra ösztökélő, jól eltalált szimbólum). Persze, hogy Sonia sokkot kap, elájul és kórházba kerül. Persze, hogy elmondja a rendőröknek. És persze hogy Bruno eközben nem tehet mást, mint megpróbálja visszaszerezni a gyermekét. Amely sikerül is neki, csakhogy dupla pénzt követelnek a visszavont tranzakció után. Innen pedig egyenes út vezet odáig, hogy egyik pénzszerzési akciója során Bruno lebukik (persze feladja magát, ez már egy jel, hogy mozgolódnak agyában a felnőttség és a lélek első sejtjei), majd a hűvösre kerül. A film végi börtönbeli összeborulva sírás előrevetíti a reményt, hogy képesek végre felelősségük teljes tudatában, felnőtt emberként élni. Majd.

A gyermek megrázó, nyers és valós dráma. Mennyien és hányan lehetnek, aki így (ilyen körülmények között, ily módon) élnek hasonló életkorban. A dolog szomorúságát, lehangoló reménytelenségét pedig pontosan az adja, hogy a főhősök (hősök? tényleg?) biológiai életkora nem ekvivalens mentális és érzelmi állapotukkal. A film korai csúcspontja, a gyermekeladás minden manírtól mentes, lecsupaszított, óvatosan realisztikus koreográfia szerinti, zárt egységet is képezhető megoldással van elővezetve és végrehajtva. Ettől annyira sokkoló, hogy az ember szíve majd-majd kihagy, lélegzete el-elakad, elméje a legsötétebb gyászba borul. Valódi, kivégzésszerű istenkáromlás. Akkora mértékű döbbenetet okoz, hogy jóformán tönkre is teszi a filmidő további részét. Mert újra már képtelen A gyermek elérni ezt a magasságot (illetve pokolbéli mélységet), emiatt mind a történet, mind a karakterek, mind pedig a téma leül, és ülve is marad. Ekkor már csak drámát látunk, drámaiság helyett.

Baj az is, hogy ugyan tényleg a gyermek minden cselekedet és történés mozgatója, a csere majd visszacsere után valahogyan mégis jelentőségét veszíti. Onnantól Bruno karaktere veszi át a lendületet biztosító szerepkört, és ez végig így is marad. Sonia az elejétől fogva nem lehet más, csak kellék, hol a gyermek, hol Bruno miatt, ezzel valahogyan érzelmileg borul is az egyensúly. Persze a Bruno-t alakító Jérémie Renier úgy elviszi a hátán a figurát, mint a sicc! Játéka annyira mocskosan (értsd: gyűlöletet és nem sajnálatot ébresztően) nagyszerű, hogy a negatív azonosulás kérdése alaptétellé válik. Én legalábbis nem álltam melléje, nem szurkoltam neki (éppen ellenkezőleg), de egyszerűen képtelen voltam nem követni a sorsát. Mindent belevitt és mindent ki is adott magából Bruno karakterében, egyértelműen nagy nyertes vele és miatta a film. A gyermek tehát nagyszerű dráma, amely utánozhatatlan, ám túl korai és mindent (agyon)ütő csúcsponttal rendelkezik, ahol a dráma folyamatos érvényesülése ellenére a drámaiság egy-két ponton törést szenved. Méltán érdemelt fődíjat Cannes-ban, Jérémie Renier játéka sokáig emlékezetesként marad a nézőben, a gyermekcsere pedig feliratkozott minden idők érzelmileg legsokkolóbb, legmegrázóbb és legmegdöbbentőbb jelenetsorai közé. Rossz visszagondolni rá!

Szerző: siz1977  2010.05.25. 10:24 Szólj hozzá!

Címkék: francia belga

Kathy Reichs: Grave Secrets (2002)

kiadó: Szó Kiadó, 2008. 271 oldal

Szeretem az olyan írókat, aki tudják, miről beszélnek. Lehet, furcsán hangzik a dolog, pedig nagyon sok ráció van benne, amely a könyvekben azzal az egy szóval csapódik le, hogy "hitelesség". Ennél már csak a következetességet szeretem jobban, de az most más tészta. Szóval hiteles akkor tud lenni valaki, ha a témában, amelyről ír, személyesen is érintett. Maga is professzionális szinten foglalkozik vele; esetleg ott él, vagy huzamosabb ideig járt már ott, ha helyszínről van szó; vagy netán édesgyermeke/lánya a problematika, ergo ő találta ki, ha elméleti síkon hadakozó téma az érintett. Mert ekkor van arra hatványozottabb esély, hogy önmagában (közvetlenül) hiteles könyv kerüljön ki az író-szerző keze alól.

Kathy Reichs például ilyen író. Illetve nem is elsősorban író, mert főfoglalkozására nézve törvényszéki antropológus és az antropológia tudományának doktora. Naná, hogy szabadidejében krimiírásra adta a fejét, és naná, hogy bűnügyi krimiírásra. Ab ovo 1-0 a hitelesség javára. A 2002-ben megjelent Síri tikok (Grave Secrets – végre egy magyar tükörfordítás) folytatja azt a vonulatot, amely a reichs-i krimik sajátja, nevezetesen hogy Dr. Temperance "Tempe" Brennan bőrében éljük át az újabb és újabb bűnügyek megoldását, felgöngyölítését. Ezúttal Guatemalába veti a sors az olvasót Tempével együtt, hogy egy 20 évvel ezelőtti katonai megtorlás (?) egyik apró falujának áldozatait azonosítsa feladatbavágó szakértelmével és tapasztalatával. Ez utóbbi lesz aztán, amely egy újabb, immár mostani bűnügy utáni nyomozás kötelékébe tereli az orvosnőt, melyben eltűnt fiatal lányok után kutakodnak a helyi rendőrök.

És hogy miért éppen Tempére esik a választás? Előkerül egy teljesen lebomlott áldozat (értsd: csontváz, annak is csak egyes darabjai) egy víztisztító tartályból, és hősnönk hogy, hogy nem, éppen járatos ezen a téren. A helyzetet aztán több dolog is bonyolítja: helyi érdekek-ellenérdekek, amelyek - mint később kiderül - valahogyan nagyon durván összekapcsolják a két, egymástól függetlennek tűnő ügyet; illetve hogy az eltűnt 4 lány közül az egyik éppen az amerikai nagykövet problémás csemetéje. Dr. Brennan Tempe-ramentumához illően (ha, ha) veti bele magát a nyomozásba, amelyben egyszerre két vonzó, sármos és férfias férfi dong körülötte segítség gyanánt: a már jól ismert, Tempével 'se-nélküled-de-veled-különösen-nem'-kapcsolatban álló Andrew Ryan nyomozó, és guatemalai tükörképe, Ryan régi iskolatársa, Bartolomé Galiano detektív. Ők hárman futnak versenyt az idővel és a tettesekkel, hogy végül minden szál összeérjen, és elvarrásra kerüljön.

Kathy Reichs a tőle ismerős, ezáltal boldogan üdvözölt mélységekig hatol a dolgokba: aprólékosan tárja elénk az emberi csontozat minden csínját-bínját-tulajdonságát, megteremtve ezzel a történet hiteles atmoszféráját, amely a beleélési, beleérzési lehetőségeivel korrekt fazonra szabja a bűnűgyi vázát. Dr. Brennan figurája él (és élni akar), s bár a két másik nyomozó nem lehet több profi sablonnál, Tempe elevensége képes színesre rajzolni őket is. Totális rekonstruálást kapunk Guatemala közelmúltbeli történelméről, amely bár a helyiek számára szégyenteljes lehet, tanulhatunk belőle - ha mást nem is, az emberi természet legmélyét mindenképpen. Reichs a Síri titkokat az utolsó mikroba erejéig kiássa lendületesen élvezetes írói stílusában, egy azonban biztos: mindig maradnak csontvázak a szekrényben, a szennyvízelvezető árokban, a betemetett kútban, a víztisztító emésztőgödörben, vagy ahol csak tetszik.

Szerző: siz1977  2010.05.17. 16:31 Szólj hozzá!

([REC] 2)

spanyol, 2009. 85 perc

rendező: Paco Plaza, Jaume Balagueró

És még mindig, megint csak, újra a zombik. Nekem megunhatatlan téma, de annyi bőrt húztak már le róla, hogy csoda, a hús még nem buggyant ki alóla. 2007-ben a spanyol [REC] című horror is hagyományos zombi-mozinak tűnt, amíg végig nem szenvedtem. (Igen, szenvedtem, annyira félelmetes hatással csapott le rám!) Mert amikor vége lett, akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy ez nem ugyanaz a bőr volt. Mondjuk ki: a spanyolok nem találták fel (újra) a nekik tulajdonított viaszt, viszont roppant okos koncepciót húztak fel a téma köré. A [REC] alapötlete szerint egy tévés stáb - élén a jó kinézetű riporterhölggyel - elkísér egy csapat tűzoltót egy éjszakai bevetésre. A riasztás egy régi típusú bérházból érkezett, amelyet aztán a tűzoltók és rendőrök bevonultával hermetikusan elzárnak a külvilágtól, lévén valamilyen furcsa, veszélyes és ragályos fertőzés lappang az épületen belül. Később persze mindenre fény derül (még ha tompítottan is), de nem ez a lényeg. Legalábbis a nézőnek nem. Nekünk az a fontos, hogy féljünk, megijedjünk, rettegjünk. Amit teljes mértékben sikerül is elérnie a filmnek.

De mitől volt olyan jó a [REC], és mitől üt hasonlóan nagyot a folytatása, a [REC] 2 is? Attól, hogy Jaume Balagueró és Paco Plaza író-rendezők tökéletesen eltalálták azt az eszközegyüttest, melyek konstellációjuk révén hatványozottan erősítenek rá egymásra. Mert láttunk már klausztrofóbiás horrort, tán még kézikamerás horrort is (vagy nem), de hogy mindezek zombi-horrorral párosuljanak, az itt a nagy ötlet! A leves nem új, mert külön-külön ettünk már ilyet, de az együttes ízhatás... Mindkét [REC] szűk, zárt térben játszódik ide-oda kapkodott kézikamerával (hatás: életszerűség, váratlanság, beleélés lehetősége, a mesterkéletlenség látszata... stb.), ahol a zombik 100%-ig képesek kihasználni azt a kevéske plusz képességüket, amelyekkel lebirkózhatják az embereket: gyorsaság, váratlanság, sötétség. Ebben rejlik mindkét [REC] ereje, hogy a koncepció következetesen végigvitt elemekkel operál, amely a legmagasabb fokú hatás elérésére alkalmas. Üt, mint a légkalapács, és én azt mondom, ahhoz az egyedi atmoszférához, amely beburkolja, kellett az is, hogy ne Amerikában készüljön... hogy ne amerikaiak készítsék. (Az USA-remake, a Quarantine azért tudott hasonlóan hatásos lenni, mert kockáról kockára az eredetit másolta. Ennyit Amerikáról...)

A [REC] 2 rátesz az első részre egy (veszélyes és kiszámíthatatlan) lapáttal. A sztorit pontosan ott folytatja, ahol abbahagyta (máshogyan nem is tehetné), percekkel az előzmények után kezdődik (folytatódik) a történet. Egy csapat katonát küldenek be a lezárt házba egy orvos-tudóssal, természetesen kamerákkal megörökítendő az egészet. Persze hamar megtudjuk, hogy az orvos tulajdonképpen egy pap, ezáltal az alapötleten is csavarnak egyet. Bátor húzás volt, nem mondom, mert kiderül, hogy a legelső fertőzött lányt, akitől az egész borzalom elindult, megszállta az ördög (sátán, miegymás). Ezzel a lépéssel az írók azért kockáztattak nagyot, mert a megszállós-ördögűzős tény nagyon-nagyon könnyen elidegenítőként tudott volna hatni. Hiszen vele az atmoszféra is módosult, az a légkör, amely az említett elemek összefűzéséből jött létre. Ám a rendezőknek volt olyan határozott és erős kezük, hogy megfogták a filmet, mielőtt véglegesen kifarolt volna. Újszerű ötlet a vallási megszállottságot összemosni a zombizmussal (már ha van ilyen), ám mivel Balagueró és Plaza tényleg a végletekig következetesen ragaszkodtak az első részben már bevált megoldási módokhoz, nem siklott ki a történet. Ellenben teljesen új értelmet nyert, amely alkalmat nyújtott arra, hogy újabb és újabb elemekkel színesítse a sztorit.

Egyszerűen zseniális a forgatókönyv problémamegoldó képessége. A film felénél, amikor éppen elfogyna a szufla a történetből (kiderült minden, ami kiderülhetett; a katonák "sarokba szorultak" úgy a szó konkrét, mint átvitt értelmében), vált a kép. A lehető legizgalmasabb pillanatban a lehető legnagyobbat. Egy bikaerős perspektívát. Fiatalok egy háztetőn guminővel bohóckodnak, majd a fertőzött házat bámészan körbeálló tömegbe sodródnak, ahol végül titokban bejutnak a házba. Ott találkoznak aztán a katonákkal, és a film száguld tovább előre a végkifejlet felé. A kameraváltós húzást aztán még egyszer eljátsszák, előkerül a riporter csajszi is, hogy kerek egésszé transzformálhassa a történetet. Kezdet és vég találkozik egy újabb elidegenítő, misztikus megoldásban (a kamera éjjellátó szemével fogható csak a "valóság"), amely nekem már egy cseppnyit sok volt ugyan, tényleg meghaladta a [REC] felépítette valóság koordinátáit, de azért még - némi minimális csalódással - belefért a képbe. S az egészet továbbgondolván, az még akár jelentéstartalmat, vagy -szándékot is hordozhat, hogy az ördöggel, sátánnal megszállt riporternő kijut az izolált házból, hogy folytassa ténykedését a világban. De állítsatok le, ha többet látok, mint kellene... Hümmhümm.

A [REC] 2 kimondottan hatásos példa arra, hogyan lehet egy remek alapkoncepciót úgy überelni, hogy ne veszítse el sem eredeti báját (báját? Szóval izé, értitek...), sem eredeti hivatását, és még ha hitvallását módosítják is kissé, az azt megvalósító eszközök következetes és biztos alkalmazása képes korrekt mederben és egységben tartani a célkitűzést. Első hallásra képtelenségnek tűnt folytatni legalább ugyanolyan minőségben és mennyiségben a [REC] zombi-horrorját, mint amilyen elánt az eredeti felmutatott, ám az alkotóknak sikerült. Még mindig hátborzongva gondolok vissza arra a végletekig precízen kidolgozott, megkoreografált, és hihetetlenül életszerűen végigvitt megvalósításra, amely a színészek által eljátszott karaktereket hús-vér áldozatokká csonkította, ahol a megrendezettség szikráját sem lehetett látni a felvételeken. A hosszú-hosszú, snitt nélküli képek olyan friss és feszes profizmusról árulkodnak, amely teljességgel magával ragadja a nézőt. Az erőszakos jelenetek jólesően (szóval értitek...) elkerülik a visszafogottságot, nincsenek színezve se negatív, se pozitív értelemben. S bár helyenként a számítógép besegít a látványba (például a fejről lelőtt koponyatető esetében), minden vérengzés realisztikus, ezzel hitelesítve véglegesen a szemünk előtt zajló történetet. Egyszóval azt hiszem, ha a zombifilmekkel kapcsolatban bárhol is szóba kerül az újabb bőrlenyúzás problematikája, elég csupán a [REC] 2-re gondolnunk...

Szerző: siz1977  2010.05.14. 11:13 1 komment

Címkék: spanyol

(Daybreakers)

ausztrál-amerikai, 2009. 98 perc

rendező: Peter és Michael Spierig

Ember embernek vészívója. A vámpírizmus térhódítása napjainkban odáig merészkedik, hovatovább úgy takarja el az égető napsugarakat, hogy lassan mindannyian egy vágyott, szélsőségesen hipotetikus egyedfejlődési lépcsőfokhoz kívánunk (előre) menekülni. Senki nem marad érintetlen, és ez valahol igazán megdöbbentő. Hiszen lehetne mondani, hogy ez a filmes trend csak egy múló hóbort, egy lassabban-gyorsabban majd foszlásnak induló cool divat(irányzat), de amondó vagyok, ennél tudunk tovább is látni, ha intellektuálisan merülünk bele a témába. Mert milyen objektív tényeket tapasztalunk? Hogy igenis menő rajongani a vámpírlétet, a vámpír életformát. Az elmúlt években valahogy eszménnyé formáltunk valamit, amely évtizedekkel ezelőtt még csupán rettegett-undorodott fikciónak tűnt. Ma már hétköznapi embereszmény. Boldogan feszegetném az egyre inkább pozitív jegyekkel felruházott vámpírizmusnak a társadalomlélektani, szociológiai, kulturális vetületeit, de itt most nem ez a tisztem. Megelégszem annyival, ha az elkövetkező években nem születnek erről a témáról komolyabb tudományos tanulmányok, megiszok egy gallon vérre hajazó sűrű meggyszörpöt. Addig viszont pusztán szórakozom a zsáner újabb és újabb filmes egyedein.

Meglepő lenne, ha azt mondanám, hogy a Daybreakers a mostanáig készült vámpírfilmek egyik csúcsbitorlója? Talán igen, talán nem. Mert ha azt nézzük, hogy a német születésű Spierig-testvérek filmje lassan-lassan túllép minden határon (na jó, a Határon), akkor kénytelen lesz mindenki igazat adni nekem. Félreértés ne essék, nem nagyképűzöm, de a Daybreakers gyakorlatilag akkora blaszfémia, olyan mértékű istenkáromlás, amely szinte a végletekig merészkedik. Helyben, időben, de mindenképpen szellemiségben. Valódi utópia a szó olyan értelmében, hogy jövőbeli, az adott körülményekhez képest a legideálisabbhoz közelítő társadalmat vázol fel. Természetesen betegesen morbid módon. A Daybreakers már-már túllő a célon (ez a magyarázata a csúcsbitorlásnak), hiszen történetében nem lézengő, avagy kisebb-nagyobb csoportokban portyázó, de mindenképpen kisebbségben lévő, idegen körülmények között erőszakkal boldogulni törekvő vérszívókat ábrázol, hanem gyakorlatilag természetes, elfogadott életformának mutatja (be) a vámpírizmust.

Csupáncsak 10 évvel a jelen után vámpírok uralják a földet, 95%-ig mindenki fertőzött... bocsánat: "normális". A maradék csonka százalék pedig hagyományos, lázadó, kitaszított, dobozos üdítőként célba vehető ember, akiknek az új faj(ta) fennmaradását kellene szolgálniuk éltető testnedvek gyanánt. Mi ez, ha nem a végsőkig merészkedés? A műfajban az általam ismert filmek egyetlenegy darabja sem megy ilyen messzire, megelégszik a nyugodt alvást biztosító, blokkolt fantáziájú képlettel, miszerint van néhány vámpír az emberiség egyedei között, akiket el kell pusztítani. No a Daybreakers-ben ez pontosan megfordul. Egész világ van felépítve az éjszaka lényei köré: praktikus, sematikus, steril és nemtelen. (Ha e négy jelző emlékeztet valakit a mostani világ alakuló tendenciáira, ne szégyellje bevallani.) Spierig-ék filmje számomra leginkább szatíraként fogható fel, mert ha nem így közelítek hozzá, akkor halálra rémít. Azzal, hogy látom magam előtt, ahogyan előbb-utóbb bekövetkezik. Nem feltétlenül biológiailag így, de hasonló módon. Ez dicséri azt a kékesen visszafogottan derengő (színben és érzelemben) atmoszférát, amellyel beburkolják a sztorit. A történet egyvonalú, ezerszer látott és didaktikus, de máshogyan nem tudna ilyen hatásfokon működni.

Következetesen vezeti végig a nézőt az új világ kulisszáin, berendezkedésén, óvintézkedésein, hogy Edward öntudatra ébredésekor mi is rácsodálkozhassunk a feledett, természetes és hívogató, emberi életformára. A kettő között megfelelő a kontraszt, ez táplálja a film dinamikáját, amely ugyan végig nem egyenletes, de legalább hellyel-közzel felépített. A történet íve a bejáratott sablonok mentén feszül, viszont a karakterek nekem tetszettek. A vámpír tudós; a rebellis ex-vámpír vezető; a (így, nagybetűvel - a nemisége nagyon-nagyon fontos!); a gazdasági vámpír diktátor; a személyiség- és tudatfejlődésen áteső testvér. Jól vannak kitalálva, a forgatókönyv remekül sáfárkodik velük, a két testvér közötti változó viszony pedig a műfaj kötöttségei ellenére is elmesél nekünk egyfajta mélységet. A feszültségadagolás a mára szokássá vált kerek egésszé komponált jelenetekkel jól megoldott (az Edward házába betörő mutáns; az autós üldözés; a karavánon történő rajtaütés). A film vége tűnik kissé összecsapottnak, ahogyan a fináléban hol ide, hol oda fordul a kocka. Nem mondom, hogy előkészítetlen, de túl automatikus, túl muszájnak tűnő. Ami viszont mindezeknél erőteljesebben szúrta a szememet, az a megoldás. Egyrészt a vámpír újra emberré válása, másrészt pedig a vámpírok megfertőzése, hogy visszaváltozhassanak. E kettő annyira szimplán van megoldva, hogy az irrealitás érzetét kelti. (Hát ezért kutatnak már egy évtizede eredmény nélkül, amikor ennyire pofonegyszerű a megoldás?)

Ethan Hawke-ot jó újra látni. Ő sem lesz már fiatalabb, de vagyunk ezzel így néhányan. (Kivételek persze a vámpírizmussal megfertőzöttek... ha, ha, ha.) Jól csinálja, ahogyan az érzéketlenség vért megtagadó álarcát aztán az emberi életet tükröző tekintetére cseréli, a cselekmény alakulásának megfelelően. Willem Dafoe átlagos az ex-vámpír Elvis szerepében, de vastagabb réteg kifejtésére nem kényszeríti a karaktere. Emma Randall (aki már Spierig-ék előző filmjében, a Zombik városában is szerepelt) tényleg a kézzelfogható nőiességgel takarja be a vásznat, míg Sam Neill, a Vérpápa hagyományos mozdulatai, fejtartása és nézése mély orgánumával párosulva tényleg hihetően rettegetté teszi a figuráját. A Daybreakers tehát olyan vámpírfilm, amely az arra fogékony nézőbe rettenetesen elgondolkodtató szatírával mar bele, s bár végletesen mélyen gyógyuló sebet nem ejt, a fognyomát bennünk felejti. Amondó vagyok, kedves fiatalok, ne akarjuk annyira kultiválni a divatrobbanással terjedő vámpírlétet, mert egyszer bizony tényleg vissza fog harapni ránk! Aztán majd nem lesz mivel táplálni magunkat, csakis egymással...

Szerző: siz1977  2010.05.13. 11:24 Szólj hozzá!

Címkék: amerikai ausztrál

süti beállítások módosítása