(amerikai-német, 2008. 93 perc
rendező: Sylvester Stallone
Talán senki sem hitte volna, hogy John Rambo legendája képes lesz új(ra) életre kelni. Mi az, hogy a legenda? Maga a 62 éves Sylvester Stallone! Az egykor akciósztárnak indult színész az évek során több műfajban, kategóriában, szerepben kipróbálta magát: éppúgy kísérletezett komikus vénájával (Oscar; Állj, vagy lő a mamám!), mint drámai megjelenítő képességével (Cop Land, Rocky). A legtöbbek szerint az elsőben megbukott, a másodikban viszont elfogadhatót teljesített. De ez most nem tartozik ide! Az viszont igen, hogy Stallone 2006-ban úgy gondolta, visszanyúl a gyökerekhez, hátha... Ez a hátha pedig nagyon bejött neki!
A szegénysorsból jött bokszoló figurájával anno nagyon könnyű volt azonosulni, ahogyan Dávid legyőzte Góliátot. Ezt próbálta Stallone meglovagolni a Rocky újbóli feltámasztásával, amely sorozatban ugyan a 6-odik rész, de a mozikban a Rocky Balboa címre hallgat. Talán ezzel is jelezni szándékozott egy visszatérést, amely fajsúlyban más, mint a korábbiak, már csak koránál fogva is. Siker lett. Éppúgy közönség, mint (visszafogott) szakmai. Még ezek utáni is kevesen gondolták, hogy John Rambo figuráját is előveszi a nyugdíjból. Pedig elővette. Az egykori vietnámi veterán aztán élt is a lehetőséggel, de még hogy!
A John Rambo (ami sorszám szerint a 4-edik ilyen film) szélsőségesen kegyetlenre sikeredett! Stallone még nagypapakorban is hihetetlen formában van, s ebben az új Rambo-ban azokat az erényeket csillogtatja, amelyek az első ilyen filmben a karaktert hőssé: magányos, kiábrándult, frusztrált és hitehagyott hőssé tették. Egyszerűen 100%-ig süt róla a testi-lelki megkérgesedés, az a magába fordulás, amely minden erejével arra készteti, hogy elvonuljon a magányba, a békébe. De létezik-e, létezhet-e béke egy olyan világ után, amelyben az ember csak géppuskával lekaszálásra váró darabszám, ahol a kegyetlenség és az érzelemmentesség nem csak egy-egy negatív emberi jellemvonás, hanem egyenesen elengedhetetlen feltétel az életben maradáshoz.
Az új Rambo-ban nekem az tetszik igazán, hogy nem próbálja kozmetikázni azt, amely szépítésével pont a valósághűségét veszítené el. Egy háborúban, ember-ember elleni harcban nincsen szépség, nincsen kímélet, nincsen humanitás. Ha valakit meg kell ölni, nem lábujjhegyen, fájdalommentesen teszi az ember, hanem a lehető legnagyobb fájdalmat, sérülést okozva. Rossz ilyet mondani, de ha az életről van szó, nincs idő teketóriázni, biztosra kell menni! Rambo biztosra is megy, de addig még sok víznek kell lefolynia a Mekongon. Stallone karaktere azért szimpatikus, és egyben szánnivaló is, mert edzett és fájó múltja után nehezen lehet rávenni a harcra, de amikor mégis, akkor az egyik legnemesebb emberi jellemvonást mozgósítva nála: a másik, a nők-gyengék-ártatlanok védelmét. Rambo nem magáért teszi, amit tesz; amikor már minden mindegy, akkor is ott a halovány reménysugár, hogy védjük-óvjuk azt/azokat, aki/akik megérdemlik. Ez az igazán felemelő ebben a vérengzésben!
De aminek én a legjobban örülök, hogy nem sérül a legenda! Rambo kultikus figurája él és virul, nem vált nyugdíjassá és semmitmondóvá. Tettei, mozgása, láthatatlan motivációja éles és hihető. Lénye uralja a vásznat, mindent és mindenkit a földbe, sárba döngöl. Egyenesen hátborzongató, amikor íjával sorban kilövi a burmai katonákat, vagy mikor a dzsip géppuskása mögött előtűnik a sziluettje. Tényleg nagyon brutális film a John Rambo, de erőszakossága semmilyen határvonalat nem lép át - hogy is tehetné, amikor háborúról van szó? Sylvester Stallone valóban visszatért filmes gyökereihez, és ezt olyannyira ügyes kézzel tette, hogy új erőt és lendületet öntött a műfajba. Ezek után nem meglepő, ha felröppent a híre egy újabb Rocky- és egy újabb Rambo film lehetőségének. Én nagyon örülnék nekik!
