(Grindhouse)

amerikai, 2007. 114+78 perc

rendező: Quentin Tarantino, Robert Rodriguez

Halálbiztos vs. Terrorbolygó. Tarantino vs. Rodriguez. Jól hangzik, de persze nem egymás ellen, hanem inkább egymás mellett, egymást kiegészítve. A másik társ-ságával fejezik ki saját életművüket. Amelynek persze még nincs vége, de ez amolyan eddigi summázat, visszatekintő mérföldkő. Jó haverok ők, egymás mellett lettek valakik (egyesek szerint mindenkik) a filmművészetben. Kult-figurává válásuk megkérdőjelezhetetlen, felesküdtek a gagyiba burkolt minőségre, a provokáció mögé rejtett gyermeki játszadozásra. Hitelesek. Meg persze hiteltelenek. Csak a nézőpont a kérdés. Zsenijük azonban minden látószögből üt.

2007-ben úgy döntöttek (illetve természetesen előbb döntöttek úgy, 2007 már a végtermék dátuma), hogy közös mozifilmet csinálnak. Külön-külön, a saját egyéniségüknek megfelelően rendeznek meg egy másfél órás nagyfilmet, amit aztán (szinte) egyszerre (értsd: egymás után) vetítenek le a mozikban Grindhouse összefoglaló néven. Én először Tarantino Halálbiztosával, majd utána Rodriguez Terrorbolygójával szembesültem.

Az elsővel kapcsolatban azt a megállapítást kell tennem, hogy én nem értem Quentin Tarantinot! Gyakorlatilag egyetlen filmjét sem tudtam úgy élvezni, mint a nagyközönség - kivéve talán a Jackie Brown-t. Engem nem fogott meg a Ponyvaregény sem; hiába, úgy látszik, nincsen szenzorom az ő stílusára. És akkor nekiültem a Halálbiztosnak. Nagyon rá voltam készülve, a hamvaiból előkapart Kurt Russell különösen felcsigázott. Bíztam benne, hogy igazi trancsírozós, szadista filmet vág a pofámba Tarantino. Ehhez képest... Ehhez képest végiguntam az egészet. A jó öreg Kurt tényleg jó volt, karaktere felett lebegett a szadizmus atmoszférája, de kevés lehetőséget kapott a figura a kibontakozásra. Végig csak full-ostoba csajok pofáztak a filmben, hogy aztán egyetlen autó-legyintéssel hazavágják őket. Elismerem, a vége akciódúsra és látványosra sikeredett, de nekem akkor sem tetszett! Holott természetesen tisztában vagyok vele, Tarantino filmje "csupán" a 70-80-as évek profilját követi, szociológiai látlelet, stílustanulmány, nekem mégsem az asztalom. Hát hol vagyok én az amerikai attitűdtől, pláne, ha évtizedekkel ezelőtti? Sorry!

Ezután kerítettem sort Rodriguez Terrorbolygójára. Na - azt hiszem - ez volt az, amit igazán akartam! Robert Rodriguez sokkal közelebb is áll hozzám, mint Tarantino. Lehet, nincs annyi közölnivalója, mint "puszihaverjának" (ugye ez nem félreérthető?), viszont filmes téren szerintem sokkal érthetőbb-élvezhetőbb. Még olyan, látszólag kimondottan gagyi gyerekfilmjeit is roppantul élveztem, mint a Kémykölykök-sorozat. Szóval a Terrorbolygó pontosan az a trancsírozós zombis vérfürdő, amelyet vártam, amelyre számítottam! Minden pillanata odamondogat az elmúlt évtizedek horrorfilmjeinek, karakterei karikatúra-szerűek, cselekménye merészen egyensúlyoz a blöff, a blama, a paródia és a morbiditás mentén. Hihetetlenül szórakoztató, minden újabb cselekmény-szál képes újat mondani, és überelni az előzőeket. Ennek folytán a film nem fullad ki, s bár a végső leszámolás ellaposodni látszik, az összbenyomás közelít a 100% felé.

Különösen nyerő, és valami született zsenialitásról tesz tanúbizonyságot a film előtti ál-trailer, a Machete (Rodriguez nagy kedvencének, Danny Trejo-nak a főszereplésével). Hihetetlenül eltalálja a kor akciófilmes szellemiségét, szavamra, kedvem lenne megnézni... ha létezne a film! De a Machete csak egy remekül "közbeszúrt" ötlet, jellemezvén azt a mozis attitűdöt, melyet a Terrorbolygó egésze ragad meg. Hasonlóan jóleső, merész poén, amikor a film kellős közepén "filmszakadás", "filmelégés" miatt kimarad néhány perc, pont azok a percek, amelyekben a főhős és a féllábú lány (oltári!) egymáséi lesznek, és amelyben kiderül(ne), kicsoda is valójában a főhős!

Egyszóval nálam a Grindhouse-meccset, a Halálbiztos vs. Terrorbolygó mérkőzést egyértelműen az utóbbi nyerte! Bocs, Tarantino, nálam Rodriguez az ász!