(Zodiac)
amerikai, 2007. 158 perc
rendező: David Fincher
David Fincher új műfajban próbál vitézkedni. Pedig ami teljesen az ő karakterjegye: a váratlan, a fordulatos, a fikció (ezen van a hangsúly). De most valami mással próbálkozott. A valósággal.
És nem nagyon sikerült neki. A Zodiákus közel 2 és fél óra kilátástalanság. Legalábbis a felszínen biztosan. Mert valamiféle krimi akar lenni, óriási időugrásokkal, követve a megtörtént események fonalát. Ugyanakkor bántó ritmustalanságot eredményez, főleg a cselekmény szereplői közötti váltásokkal megspékelve. Egyszerre éreztem unalmat, összefüggéstelenséget, bármiféle feszültség hiányát. Szinte teljesen szétfolyt a mozi a szemem előtt.
De persze szemlélhetjük más nézőpontból is a dolgokat. Mégpedig úgy, hogy a felszín alatt (illetve felette is, csak ezt nem köti az orrunkra) egyfajta tűhegyes látlelete kíván lenni egy rejtélyes és megfejthetetlen gyilkosságsorozat nyomozásának. Vagy mondjuk a média és a rendőrség összefonódásának, egymásra utaltságának. Tehetetlenségének, akadályozásának? Ergo szinte 100%-ig dokumentál.
Namost pont itt van a patthelyzet, méghozzá többféle téren is. Mert ha krimiként tekintek A Zodiákusra, akkor unalmas, ha viszont dokuként, akkor meg nem érdekel. Ha krimiként nézem, akkor a végletekig logikátlan a nyomozás, ha viszont dokuként, akkor az élet diktálta tévedések-logikátlanságok jellemzik. Szóval így is, úgy is bukik a produkció a szememben. És ha ehhez még hozzáveszem Finchert, értetlenül állok a dolog előtt.
Egyszóval nem hinném, hogy sokáig megmaradna az emlékezetemben A Zodiákus a maga szétfutó szálaival, logikai kérdéseivel, elnagyolt atmoszférájával. Fincher teljesen elfelejtette, amihez ért: a feszültségteremtést, a megjósolhatatlanságot, a döbbenetes befejezést. De akár összefoglalhatom egyetlen rövid mondatban is a dolgot: Fincher ezúttal elfelejtett játékfilmet készíteni.
