(The Invasion)

amerikai, 2007. 99 perc

rendező: Oliver Hirschbiegel

Én csak a film végén tudtam meg, hogy az Invázió A testrablók támadása című történet/mozi mostani újragondolása. Ez nekem időközben nem esett le, azzal voltam elfoglalva, a remek felütés után milyen szimpla meneküléses-üldözéses történetté silányult a film. Sem az eredeti 1956-os A testrablók támadását nem láttam, sem pedig a '78-as feldolgozását, csak azt a roppant gyenge '93-as utánzatot, amely sima Testrablók néven futott, de ez a 2007-es Invázió valószínűleg az első filmet próbálja feldolgozni. És ebben az esetben döntően a "próbálni" igén van a hangsúly.

Most nem kezdem el azt taglalni, milyen jól áll Nicole Kidman-nek ez a semmi-szerep, mert tény. Mint ahogy tény az is, ugyanezt már kifejtettem Jodie Foster esetében A másik én című film kapcsán. Egy szó mint száz: az "anya-küzd-a-gyermekéért" típusú szerepek általában tökéletesen illenek a nőkhöz, tehát a hitelességet ezeknél a filmeknél soha nem ezzel kell bizonyítanunk, illetve cáfolnunk. Bár az Invázió esetében a hitelesség kérdése nálam fel sem merült. Végtére mire fel? Hiszen egy sci-fit látunk, amely bár az orvostudomány mai állása és a technika fejlettségi szintje alapján nagyon könnyen bekövetkezhet, mégis fikcióval van dolgunk. Nincs mit firtatni a hitelességen vagy a hiteltelenségen.

Sokkal érdekesebb kérdés, mennyire élvezetes, történetileg helytálló, fordulatos az Invázió. Vagyis mennyire jó film. Összességében szerintem egy hajszállal sem lépi túl az átlagot. Nagyon jól indul, meglepően hatásosan fokozza a feszültséget, szinte lépésről lépésre válik nyomasztóbbá a film. Aztán van egy pont, amikor mintha elfújnák a feszültséget, megszűnik a suspence. Elkezdi felölteni a film az anya gyermekmentési kálváriáját, oda a feszültség, hiányoznak a fordulatok. A menekülés-üldözés sekélyesebb és semmitmondóbb már nem is lehetne, az egyetlen meglepetés, hogy Carol barátja-szerelme, Ben is már a "másik oldalhoz"tartozik, kínosan elvárt csavar.

Az Invázió élvezeti értékét pedig nagyban rombolja a meglepő vágástechnika. (Lehet, hogy a meglepő helyett inkább idegesítőt kellett volna írnom.) Egyes helyeken azzal, hogy lerövidíti az időt, tökéletesen szét is darabolja a filmet, a szimultán megjelenített idősíkok (impulzusszerű váltakozással) pedig egyáltalán nem indokoltak. Hogy a szerintem nagyon tehetséges német rendező, Oliver Hirschbiegel ezzel mit akart pontosan elérni, nem tudom, csak sejtem. Gyanítom, hogy a sci-fi jelleget akarta erősíteni általuk, de az Invázió nagyon messze áll például a Gattaca-szerű futurisztikus attitűdtől, vagy Az ember gyermeke utópiájától. Visszakanyarodva a feszültséghez: Hirschbiegel pediglen képes arra, hogy végig fenntartsa egy film nyomasztó atmoszféráját, gondoljunk csak A kísérletre, vagy A bukásra.

Szóval az Invázióból sokkal több lehetett volna (hányszor kellett már ezt írnom...), mint egysíkú üldözéses mozi. Számtalan réteget lehetett volna még kibontani, de sajnos a film véglegesen megrekedt a popcorn-mozik szintjén. A témában mind-mind benne rejlik az emberi viselkedéssel, erkölccsel, háborúval kapcsolatos attitűdök kérdése; a választás lehetősége a kétfajta jövő között; a civilizáció felépítésének újragondolása. Ehelyett kaptunk egy minden ízében lapos kis csihi-puhit, amely cseppet sem magyarázza meg, hogy a Tom Cruise-éra óta gyönyörűvé (ki)bomlott, klasszisokkal többet tudó Nicole Kidman mit keres benne; azt meg végképp nem, mi okból jött össze mégis a film végén Carol és Ben. De hát ha happy end kell a népnek...