(Armored)

amerikai, 2009. 88 perc

rendező: Antal Nimród

Vajon létezik-e tökéletes bűntény? Amikor minden klappol, a rosszfiúk a legcsekélyebb kétség nélkül ússzák meg, és lehetetlen elvezetni, visszavezetni hozzájuk a szálakat? Elképzelhető. Mindenesetre sem az élet, sem pedig a filmek nagyja nem erről árulkodik. Valahol, valahogyan, esetleg valaki által mindig hiba csúszik a számításba. És ebből lesz a baj, a kalamajka, az igazi történet. Mint A szállítmány esetében is. Ha minden stimmelne, nem lenne ember, aki végignézzen egy ilyen filmet, mert ugyan ki akar látni egy simán lezajló pénzrablást, amit ráadásul nem is kívülállók követnek el, hanem belső emberek – a pénzszállítók maguk. Na ugye! Amikor az a bizonyos porszem belerágja magát az elképzelt terv szövetébe, és centiről centire borulni kezd minden, kezdetét veszi a valódi cselekmény, az izgalmas eseménysor. Egyszerű ez, kérem szépen, mint a… tudjuk mi. Egy ilyen alapra pedig már lehet celluloid-várat építeni.

A szállítmány is ennek fut neki. In medias res vág bele a pénzszállítók történetébe, akik egymásnak (meg)esküdnek, amúgy összeesküdnek becsületük és munkaadójuk ellen. Csakhogy minél többen érintettek egy ilyen buliban, annál hatványozottabb a fogaskerék megakadásnak az esélye, hát még ha egy kvázi-idegen kolléga is bekerül a képletbe. Nagyon jól tesz James V. Simpson forgatókönyvíró, hogy nem szán mélyvizsgálatot a sztori előkészítésére. Nem megyünk bele a főszereplők magánéletébe, gyakorlatilag még civilben sem látjuk őket - kivétel az egyetlen új-fiú, a frissen bevett Ty Hackett. Neki valamelyest megismerjük a hátterét, a szomorú-szimpatikus élet-kerettörténetét. Nem mondom, hogy sportszerű a dolog a nézővel szemben, mert nagyon nem az. Belekényszerít egy echte eleve eldöntött alaphelyzetbe, mely szerint Ty a jófiú, akivel azonosulni kell, a többiek pedig a rosszak. Fekete-fehér (a gyengébbek kedvéért elmondom, hogy ez alatt nem bőrszínt értek) összecsapás ez, ahol a szélsőségesen szeplőtelen iraki veterán képviseli a jót; a ferdén, sandán és gyanúsan pislogó többiek pedig a rosszat. De hát ez egy ilyen történet, ezzel együtt kell élni.

Meg azzal is, hogy a cselekmény egy szálon fut, szalad, rohan. De nem is lehetne máshogy, hiszen akkor már egy előkészített, talán túlbonyolított sztori formálódna a szemünk előtt, amelyet természetszerűleg nem lehet végig 1000 fokon izzítani. Ezt viszont lehet – illetve kell is. Mivel nincs kitekintés, oldalpillantás, azt kell felpörgetni, amely megszakítatlanul, s mintegy korrekten valós időben zajlik a szemünk előtt. A szállítmány nagy értéke, hogy ez sikerül is neki. S bár a történet nem mentes a sablon-fordulatoktól, és a főhelyen trónoló fogcsikorgató alap-hibától (erről később), a film működik. Jó helyen van a zenei hatásturbó, a vágás a műfaj követelése szerint professzionális, és a feszültség is képes szinte véges végig fennmaradni egy motiváló-izgató szinten-színvonalon. Ám amely egyértelműen atmoszférateremtő, és a mozi egészének megadja az alaphangot, főhangot, az a környezet és a díszlet. Nem látjuk a lüktetően színes, mozgalmas várost (pedig nyilvánvalóan ott kell játszódnia a történetnek), helyette egy merev-szürkével satírozott, csupa beton, végtelenül steril gyár- és iparegyüttest. Ehhez pedig még csak hozzátesz a pénzszállító autók robusztus felépítése, praktikus, minden finomságot nélkülöző, klausztrofóbiás ridegsége. Ez vitán felül csillagos ötös a stábnak.

Maga a kiindulópont azonban sántít, mint a kiluggatott autókerék. Mert ha én balhét tervezek a haverjaimmal, nem adok akkora bazi támadási felületet a tervnek, mint az új fiú belekeverése a dolgokba. Hiszen ki tudja, hogyan fog reagálni, s még ha benne is van a tervben, bármely ponton meginoghat az elhatározása. Viszont ha ő nincs, nincsen film se. De akkor is tévút hihető alapnak. A másik, számomra elhibázott valami a befejezés. Alapkövetelmény, amelyet többnyire nem tudnak megugrani, hogy a végének ütnie kell. Jobban, vagy legalább ugyanúgy, mint azt megelőzően. A szállítmány esetében, ahogyan fogynak a szereplők (a rosszak), úgy csitul lassan a feszültség, és ez nem jó. Mert a legvégére valami langyos lecsengés marad csak, amely szélvészgyorsan űzi ki az emlékezetből a majd' másfél órán keresztül látottakat (nem is említve a Ty-nak megpendített jutalmat, ami teljesen nonszensz). Szerencsére mindez csak mintegy 2 ponttal csökkenti a film értékét, mert a rendezés ennek ellenére végig feszes, egyben tartott. Arról szándékosan nem ejtettem még szót, hogy a direktort Antal Nimródnak hívják, mivel (s ez inkább tény, mint kritika) A szállítmány minimálisan sem rendezői film. Hanem csak műfajfilm, egyéni vonások nélkül. Hogy ez baj-e? Nem feltétlenül, csak nem emel semmit a majdani életművön.

Nehézség még az effajta filmeknél, hogy nem lehet mindenkit egyszerre mozgatni. Ha történik valami, baromi nehéz az öt különböző, helyszínen aktív szereplőt mondjuk öt eltérő módon reagáltatni. Pláne nem egyéni vonásokkal festeni őket a képernyőre. Ha valaki ezt képes megoldani, arra mondom, hogy tökéletes, Antal ezt csak hellyel-közzel oldotta meg, amely az élvezeti értéken sokat nem csökkent, de nem is teszi háromdimenziósan körüljárhatóvá a jogosan minimalista játékteret. (Jean Reno kiragadott karaktere például akár egy bábu is lehetne, nem sokat tesz hozzá a történethez - semmilyen szempontból sem.) Összességében A szállítmány egészen kellemes film: izgalmas, látványos, átélhető és végigizgulható. Az említett hiányosságok azonban hosszú távon az átlag felé taszigálják, s a világon nem mond semmit Antal Nimródunk egyéni művészi jegyeiről. No majd talán a Predatorral…

(Up in the Air)

amerikai, 2009. 109 perc

rendező: Jason Reitman

Jön egy manusz. Végig az irodán. Még sosem láttad, de korántsem bizalomgerjesztő, ahogyan se jobbra, se balra nem nézve közeledik. Elhalad az asztalok között-mellett, a főnökség irányába. Most már egyértelműen vészjósló. A szokásos öltönyös, nyakkendős, aktatáskás alak. Biztosan nem miattam van itt, csak egy adóellenőr vagy részvénytulajdonos vagy… Ekkor hivatnak. A főnöki irodába. Most mondjam azt, hogy remegő bokákkal vergődöm el a nagykutyák részlegéig? Hiszen én is hallottam már pletykákat bizonyos emberekről, akik azért jönnek, hogy… Üljön le - mondja. Ő, a vadidegen. Nekem. Az irodában csak ketten vagyunk, a főnök sehol. A kocsonya immár sziklaszilárd matéra hozzám képest. És akkor az idegen manusz kinyitja a száját, óvatos és bizalomgerjesztő mosoly kíséretében: Sajnálom, rossz hírt kell közölnöm önnel. Az állása a jövőre nézve megszűnt létezni. Padló. Sötétség.

Az Egek ura korántsem irigylésre méltó hőse azzal foglalkozik, amellyel a világon egyikünk sem szeretne szembesülni. Kirúgásszakértő, vagy inkább -végrehajtó. Persze, ez is egy állás csak, de annyira morbid, hogy kapásból szatirikus élt ad az egész történetnek (amely valószínűleg a készítők részéről határozott célként volt feltüntetve). Ryan Bingham-nak nincs saját élete (csak a repülőterek, szállodák, autókölcsönzők), és az a munkája, hogy ha lehet, másoknak se legyen. Persze ez így nem igaz, de akár így is lehet tekintetni rá. Főleg az elbocsátottak szemszögéből. Mikor aztán feltűnik egy ambiciózus ifjonc hölgy a cégnél, minden megváltozni készül. Mert hiába ível fel Ryan-ék munkája a világválság érkeztével, minden vállalkozás szeretné kiadásait minimalizálni: s ha túl drága és felesleges az ügynökök utaztatása keresztül-kasul az USA-ban, van megoldás ennek kiküszöbölésére, a lassan mindent helyettesíteni képes internet.

Ám ha Ryan irodába kerül, s többé nem használhatja chipes kártyagyűjteményét semmire, az ő látszólagos, ám precízen kidolgozott-felépített élete is megszűnik dobogni, akár az általa elbocsátottaké. Azaz a cégnél bekövetkező változások akként érintik, akárha őt magát is kirúgták volna. Ezért nincs más hátra, mint előre; be kell bizonyítania az ötletgazda(g) kolleginának, hogy a személyes felmondás-közlés nem pótolható és helyettesíthető egy folyadékkristályos kijelzővel. Nem mesélem tovább az Egek ura szem előtt zajló történéseit, mert azt úgyis látjuk. Amit viszont éreznünk kell, az a már említett társadalomszatíra és az ember-ember kapcsolatok célként jelentkező dilemmája. Végcél-e a papírról olvasott élet (elképzelt partner, munka, család, gyerekek, terepjáró), vagy életformánk annyira megváltozott, hogy nekünk is lépnünk kell: jobb az egyedüllét, a biztosan irányított létezés; a magunkra maradás nem hátrány, hanem éppen a közösségben élés tökéletes emberformája.

Ryan ezáltal lesz tragikus hős, mert bármennyire mesterséges (túlszervezett), elidegenítő (a chipes kártyák a kulcsok, nem perszonális érintkezések) és motorizált (úgy mint gépesített és úgy is, mint előre megírt-megszabott programok mentén mozgó) a 21. századi társadalomszervezés, az emberi kapcsolatok, és főleg a család (valakihez tartozás, valakivel együtt élés, valakire támaszkodás, valaki megsegítése… stb.) továbbra sem nélkülözhető mikroközösség, már ha életünket egészséges lelki és pszichés állapotban kívánjuk tölteni. Ryan a változások zajának közepette (irodába szorítása ellen küzd Natalie Keener kalauzolásával) ébred rá az élet - végső soron helyettesíthetetlen támogatást nyújtó - értelmére, de nincs esélye kiszakadni a maga eltervezte egyszemélyes (minden szempontból otthontalan) lét kereteiből. Amikor pedig lenne, akkor (bocs, de) nagyon pofára esik: Alex, aki az egyetlen cél, eszköz és mentsvár lehetett volna, már házas. Ez a kegyelemdöfés. Marad hát a 10 millió megtett kilométer, és egy újabb chipes kártya a gyűjteményhez.

Az Egek ura végtelenül tragikus film, igazi dráma a szó egyszerre nemes és kilátástalan értelmében. Nekem tulajdonképpen az Elveszett jelentés amerikai megfelelőjeként mesélt az emberi kapcsolatok hitványabbá válásáról, majd annak sikeres megcáfolásáról. Mert Ryan Bingham hiába világosodott meg a történtek közepette, ha fénye továbbra is csak a felhők fölött képes ragyogni, egy acélmadár gyomrában. Ugyanazt a tragédiát prezentálta, amikor Billy Tyne (szintén Clooney) a Viharzóna hajójának kapitányaként az óceán mélyéről feltekintett a fényre, ám nem hagyta magára elsüllyedt hajóját, és úszott Bobby (Mark Wahlberg) után a felszínre, hanem visszabújt a parancsnoki fülke sötétjébe, a biztos halálba. Jason Reitman filmje a történet mondanivalójának ellenére nem steril, és ez valahol meglepő. (Ezért vizualitásban nem, csak érzésben emlékeztet az Elveszett jelentésre.) A repülőterek, szállodák nem színtelen, natúr, egyforma helyszínek, hanem ellenkezőleg: lüktető, változatos, karakterisztikájukban üdén elütő színhelyek (helyszín kontra színhely).

A jelenetek úgy is élők, hogy helyenként, a mondanivaló láthatóvá tételekor talán halottnak kellene lenniük, ezzel vegyítik tovább a képet, dilemmát okozva, hogy akkor most miért is olyan rossz ez Ryan-nek? Ez pedig két szempontból is pozitívumként hat. Egyszer, hogy a film részéről nincsen határozott, megvezetett döntés, szájbarágás, így minden néző a maga benyomásai, felfogása és tapasztalategyüttese alapján hozza meg ítéletét; másodszor pedig, hogy Ryan-t a képernyő mértani középpontjába helyezve nincsen más esélye a nézőnek, mint a vele való azonosulás, együttérzés. Az Egek ura nagyon eltalálja a 3 fő karakter mozgásterét, interakcióját, egymással szemben való (el)helyezkedését. Ezáltal élővé és hitelessé tesz minden mondatot; egy olyan történetet mutat be, amely biztosan megtörtént vagy megtörténik - így. Az az antagonisztikus kettősség pedig, hogy valaminek nem annak kellene lennie, mint ami (pl. személytelen repülőn a stewardess őszinte mosolya; egyforma szállodaláncokban a szobák jóleső különbözősége) motiváló dinamikával tölti meg a filmet, illetve összezavarja, porszemet pöccint a néző elképzelt döntési mechanizmusába, így tartva mindvégig maga mellett a képernyő előtt ülőt. Az Egek ura kellemesen beszédes film, időnként kimódolt kulisszákkal - szól valamiről és szól valakihez. Ha pedig döntenünk kell egy újabb chipkártya vagy a kedvesünk keze között, ne habozzunk, merjük végül az emberit választani.

(Let the Right One in)

svéd, 2008. 115 perc

rendező: Tomas Alfredson

Néha úgy vagyok, hogy a vámpíros filmekre már csak legyintek egy jó nagyot. Uncsi, idejétmúlt, sablonos, uncsi - ja, ezt már írtam. Nem akarom őket, és kész, mert annyiféle szemszögből láttam már ilyeneket, hogy egyrészt beléjük szédültem, másészt úgysem tudnak újat mutatni. Aztán van úgy is, hogy pofára esek, de annyira, hogy még a kezeimet sem tudom védekezőleg magam elé kapni. Kábán ücsörögve pedig, fokhagyma-gerezdek körkörös táncával a szemem előtt rádöbbenek, hogy most valami olyat láttam, amely nem semmi. Nem uncsi, nem idejétmúlt, nem sablonos. Na ez volt nekem tegnap este az Engedj be!

Hosszabb bevezetővel szoktam kezdeni, mert hiába írok úgymond "ösztönből" (intuícióból, tudatalattiból… stb.), azért jól bejáratott és átgondolt szerkezet mentén dolgozom. Ezzel pedig nem magamat akarom fényezni, pontosan ellenkezőleg, hiszen jelen esetben nem én vagyok a simogatandó csodalámpa, hanem ez a svéd film, amely arra késztetett, hogy (át)lapozzak a vámpíros mozik fejlődésörténetének felvázolásán, és in medias res kezdjek lelkendezni Oskar és Eli történetének ürügyén. Mivel az Engedj be! úgysem illeszthető lefaragások nélkül a vámpíros mozik sorába, hiba volna azokkal összehasonlítani. Szerencsére (és ez dicséret) teljesen egyediként kell kezelnem, de ha mégis valamiféle alapot akarok adni a kritikámnak, akkor egy olyan jól hangzó párhuzammal tehetem meg, hogy: ami a tiniknek az Alkonyat, az nekem az Engedj be! Mert nincs kecmec, nincs hezitálás: az Engedj be! az én Alkonyatom!

Nem tévedek sokat (és különben is csak sokak véleményét szajkózom), ha azt mondom, az Engedj be! a 2009-es év egyik legzavarbaejtőbb filmje. Persze csakis pozitív értelemben, mert olyan szálakat futtat össze, amelyekből talán senki nem gondolta, hogy acélsodrony-szilárdságú kötél sodorható, amelyre a horror-panelek, a drámai mélységek, és a 80-as évek szociográfiai sajátosságai mind-mind egyenrangúan felfűzhetők. A történet magva is olyan, mint a tyúk és a tojás esete. A képernyőn bármelyikből következhet a másik. A lényeg viszont egy: két "különc", akik senki másban nem képesek igazán megtalálni magukat, egymásban bontják ki valódi karakterisztikájukat. Mit számít az, hogy a (nemtelen) lány vérrel táplálkozó vámpír? A világon semmit, hiszen figurája becsapás és tévedés nélkül felfogható egy sarkos és morbid szimbólumnak. Eli más, mint a többiek. Mint ahogyan Oscar is az. Csak előbbiben látjuk ezt a különbözőséget, utóbbiban viszont nem, ám a környezet (iskolatársai) vele szemben tanúsított viselkedése azért jócskán beszédes. De hogy az eltérő mélység benne is ott van, az vitathatatlan. Ez a cseles fogás pedig arra jó, hogy a néző totálisan azonosulhasson a kisfiúval.

Az Engedj be! végtelenül naturalista film. Nyers az is, ahogyan Eli vért lefetyel, de Oscar sérült gyermeki bolyongása az elvált szülők traumájának következtében éppúgy, mint a házbeliek, környékbeliek kocsmabeli egysíkú, ingerszegény, agytompító társasága. Könnyen felmerül az emberben, hogy akkor meg minek is ez az egész vámpír-izé? Tényleg, minek is? Szerintem a válasz az, hogy a történet rávilágíthasson kettejük igazi kapcsolatára, amely sem nem érdekek mentén szerveződik, sem nem hatja át a kizárólagos muszáj érzete, hanem pusztán két, félelmekkel-bűnökkel-vágyakkal teli fejlődő, alakuló, befolyásra érzékeny lélek egymásra találása, amely így kap végtelenül hiteles megvilágítást éppúgy, mint melankólikus mélységet. Ettől lesz "szép" a film sokkal határozottabban és emlékezetesebben, mint "csúnya" a kicsorduló vértől, a szakadó nyaki verőértől, a savmarta arctól és letépett alkartól. Hiszen gondoljunk csak vissza, összességében milyen benyomás marad az Engedj be! után? Pozitív vagy negatív? Nem lehet kérdéses a válasz.

Tomas Alfredson filmjét (amely John Ajvide Lindqvist regényén alapul) a két fő karaker mozgatja, tölti meg lüktetően élénkpiros vérrel. Ők ketten a (vizuális) dinamika hordozói. Egy oldalon állnak ugyan, de különböző élményvilágot, értékrendet, cselekedet-tárat hordoznak magukban; egymás felé közeledésük, majd elfogadásuk többször is csúcspontra juttatja a filmet. Nem beszélnek sokat, igazi mondanivalójuk egymás iránti tetteikben (legyen az akár szemkontaktus, simogatás, ölelés, vagy egyéb finom testi érintkezés) közvetítődik - hitelesen, átélhetően, gyönyörűen. Oscar karaktere a tétova, rácsodálkozó, tettgyenge viselkedésével hódítja meg a nézőt, míg Eli pontosan az ellenkezőjével: messziről és mélyről jövő tudatos bölcsességével, hezitálásra képtelen cselekvőkészségével, kontúrosan erős jellemével. Párosuk nem a világgal való szembenállást jelképezi, hanem az attól eltérő, beilleszkedni nem tudó, azonosulni nem vágyó szuverén individuum megjelenését - a magány és meg nem értettség azon fokát, amely magasabb rendű, épp ezért kitaszító, nem kívánatos. Ha keresünk a látható mögötti igazi tragédiát a történetben, erről ne feledkezzünk el!

Végül beszélnem kell arról, amely a filmet számomra egyedülállóvá, feledhetetlenné teszi. Nem a vizuális megvalósításról van szó, a határozott fény- és színkezelésről, vagy éppen a beállítások sterilen lenyűgöző erejéről. Ezek is ott vannak, letagadhatatlanul, de amiről én beszélni akarok, az valami más. És itt most annyira óvatosan kell fogalmaznom, mint talán még soha. Mert ha nem így teszek, és félreértenek, keményen szembesülni leszek kénytelen a pedofília vádjával. Az Elit megformáló, (akkor) 12 éves Lina Leandersson-ról van szó. Ha lehet (és miért ne lehetne) ilyet mondani egy gyereklányról, hogy végtelenül vonzó és szexi jelenség, akkor ő az. Egyszerűen döbbenetes ereje van a képernyőn, elragadó lénye magával ragadja a férfitekintetet, szinte folytonosan látni vágyjuk őt: szemeit, lépteit, mozdulatait. És akkor most szeretném eloszlatni az esetleges félreértést, mert a szexi jelzőn nem azt értem, hogy szexuálisan kívánatos, hanem hogy valami olyan ősi nőiség hordozója, amely egyszerre kortalan, bölcs és elpusztíthatatlan - mert ha mégis megszűnne, megszűnne minden a földön, amely nemekre oszt bennünket, és a másik felé fordítja érzelmeinket. Remélem, nem csak én éreztem így, de amondó vagyok, ezt a lányt nagyon meg kell jegyeznie a jövőre nézve a filmvilágnak. Miatta lesz az Engedj be! az én Alkonyatom - és nemcsak egy pentalógia filmidején át, hanem mindörökre.

(Pandorum)

amerikai-német, 2009. 108 perc

rendező: Christian Alvart

Az űrhajókon játszódó sci-fi-k ab ovo azzal az előnnyel indulnak, hogy matériájuk zseniális atmoszférateremtésre ad lehetőséget. Példaként kapásból az élre kívánkozik az Alien (no meg nálam az Alien 4 is), amely minden idők egyik legklausztrofób, legnyomasztóbb horrorja a maga zsánerében, köszönhetően nagy részben a közegnek (sötét, útvesztős űrhajó). De ugyanígy hatott például a Halálhajó, ahol nem szörnyek riogattak, hanem maga az emberi elme volt az ellenség. És muszáj megemlítenem a 2007-es Napfényt is, ahol szintén a hajótest megrajzoltsága játszott közre a filmes légkör realizálódásában, s csak hogy tényleg látszódjon, hányféle téma tud érvényesülni ilyen keretek között, a Napfényben egy természeti erőforrásért (Nap), s áttételesen az egész emberiség létéért folyt a harc. Szóval ezek az előzmények mutatják, mire is képes egy puszta űrhajótest a filmek nézőre gyakorolt hatásának tekintetében. Mert a Pandorum című film is ennek a vonulatnak a meglovaglását hasznája ki, hogy eredendő kulisszái között elmeséljen egy hátborzongató(an) jövőbe pillantó futurisztikus történetet. Így csak jó sülhet ki belőle, nem?

Nem teljesen. A Pandorum ugyan megteremti a légkört, ezzel nincs is baj, de a történet fordul-kanyarodik helyenként olyan irányba, hogy lejjebb csavarja a tökéletesen ható légkört. Szóval a sztori szerint az emberiség nagyon elszaporodott (valójában is ezen az úton járunk). S mivel a Föld tartalékai kimerülőben vannak (ismerős jelenünkből?), nagy erőkkel kutatjuk a világegyetemet, bolygónkhoz hasonló planéta után. Amelyet meg is találunk, és nyomban kolonizációs célokat betöltő gigantikus "űrvárost" küldünk a 123 évnyire lévő égitestre, fedélzetén 60 ezer hibernált állapotú emberrel, valamint állatok és növények egyedeivel (modern Noé bárkája). Az űrhajó irányítását mindösszesen 6 műszakból álló, néhány fős legénység végzi, amelyek 3 évenként váltják egymást (a holtidőben ők is fagyasztva vannak). Amikor a sztori indul, váratlanul ébred fel az 5-ös műszak egyik technikusa, aki életre kelti hadnagyát is. Nem tudják, mi történt, mindenesetre az űrhajó reaktora a végét járja, s egy ismeretlen, emberre nyomokban hasonlító szörny-faj a fenntartó műszakok és a hibernáltak tagjait tizedeli táplálkozás céljából.

Valahol visszaköszön a történetből az Alien, de itt még valami másról is szó van. Hogy például időközben a föld elpusztult, s az Elysium (meglehetősen szatirikus névválasztás) nevű űrhajó hordozza az emberiség utolsó mohikánjait. Vagy hogy a szörnyek az évtizedek során az űrhajó életterének sajátosságaihoz alkalmazkodott egykori valódi emberek. Illetve történetmozgató még a Pandorum nevű hibernációs betegség, anomália. (Ilyesmi tünetek jelentkeztek A mélység titkában is a víz alá merült szereplőknél, csak ott a túlzottan gyors nyomáskiegyenlítés következtében). A hibernálás mellékhatásai egyenesen a hallucinációkig, tudathasadásig, őrülésig vezethetnek. Összetett történetű filmmel van tehát dolgunk, amely úgy indít, hogy rögtön a székhez szegez, és 100%-ig ránk borítja az űrhajó sötétjét, kiismerhetetlenségét, nyomasztó súlyát. Nincs kecmec, együtt kapkodjuk a levegőt Bower tizedessel az ébredéskor, együtt fejtjük le magunkról a mesterséges nyálkát-bőrt a kapszulából kiszabadulván, együtt kúszunk a rugalmas csövektől nyüzsgő kábel- és szellőzőcsatornákban, és együtt menekülünk a kihalt, néhol romos és szeméttel teleszórt folyosókon, helyiségekben. Van tehát horrorisztikus atmoszféra, amely mintegy háromnegyed óráig nem ereszti a nézőt. Ám aztán, a szörnyek manifesztálódásakor valami megváltozik.

Mihelyt megjelenik ugyanis az ellenség (persze ez még csak a fizikai ellenség, a film vége tesz róla, hogy egy pszichés szörny is támadásba lendüljön), csökkenni kezd a feszültség, ahogyan annak lennie kell. Ekkor megy át a film pszicho-horrorból egyszerű horror-thrillerré. Sajnos nem segítenek a felhasznált elemek sem, hiszen sorra bukkannak elő azok a klisé-panelek, amelyeket valószínűleg fűszerezésnek szántak, de mint egy levest, egy filmet is el lehet barmolni az ízesítők nem megfelelő adagolásával. A Pandorumnál nagyjából ez történik, beletöltenek mindent, amely képes az izgalmat (helyben) toporogtatni, csakhogy nem úgy sülnek el, ahogyan kell (lásd például a gépjavító csarnokban a félbolond raszta handabandázó karakterét). Továbbá nekem enyhén hamis maga Bower is, aki az elején még semmire nem emlékszik, de amikor szükséges, mert például menekülni kell, már nem szorul rá semmiféle navigációra, kiismeri magát a roppant méretű űrhajóban, legyen bármilyen felismerhetetlen helyen is. Tudom, múlik az átmeneti emlékezetvesztése, de ez akkor is túlzottan a történet érdekeit szolgálja, huszárvágásszerűen egyszerűsíti le az adódó problémákat. A befejezésben előkerül még egy tudathasadás is, csak hogy bonyolítsa a finist. Amúgy az élvezeti értéke végig az átlag felett lebeg a Pandorumnak, de azért nem kiemelkedő film, mert sokfelé ágaztatja a felhasznált kelléktárát, amely épp ezért nem mindig jelenik meg kompozíciós egységben a történet testével.

A Pandorum látványvilága jól van összerakva. Akkor száll (f)el kicsit a fullasztó atmoszférától, amikor kinyitja a teret (bizonyos helyeken a végtelenségig tágítva), mert ott csökken a feszültség nyomása. Amíg a szűk ter(m)eken, folyosókon keresztül botladozik, addig érvényesül csak a fojtogató beállítódása. Amúgy a kulisszák, a "berendezés", a színfalak helyenként meglehetősen erősen hajaznak Jean-Pierre Jeunet kontúrosan egyedi látványvilágára (Elveszett gyerekek városa, Alien 4) - működtetik is a film reaktorát, a hatást. Mert egy sci-fi-horror esetében a hatásnak van döntő szerepe, amely - ha kell - képes egy síkabb történetet is a vizualitásán cipelni. Üdvözlendő a kevés karakter, Bower szerepében Ben Foster jó, nemkülönben a megőrülő Dennis Quaid Payton hadnagy bőrében (dörmögő hangja időnként hátborzongató). Christian Alvart filmje tehát megfelelő szórakozást nyújtó sci-fi-horror borongós kulisszák között, ahol egyszerre egy szörnnyé vált új faj, illetve az embernek maradt ember pszichéje az ellenség. S bár az említetteken kívül még néhány elemi hiba is felróható a Pandorumnak (pl. az elején totálisan hangszigeteltek a kapszulák, később viszont már nem), összességében didergetős kikapcsolódást nyújt.

(Moon)

angol, 2009. 97 perc

rendező: Duncan Jones

"Gerty, minket nem programoznak, mert mi emberek vagyunk, érted?" Valóban nem? Ténylegesen nincs belénk táplálva semmi olyan, amelyet külső elmék terveztek el, hogy az ő akaratuk szerint cselekedjünk? Mi mi magunk vagyunk, az odáig stimmel. Saját gondolkodásmóddal, érzelemvilággal, a jövőbe vetett elképzelésekkel és az azokhoz elvezető úton való egyedüli döntéshozatallal, cselekvőkészséggel, tettrendszerrel. De tényleg szabad akaratunkból kifolyólag döntünk mindig, választunk az alternatívák és lehetőségek között - megyünk előre úgy és akkor, ahogyan és amikor mi választjuk, mi akarjuk? Sajnos nem hinném. Mert rengeteg olyan kötelék befolyásolja minden egyes lépésünket, amelyek rajtunk kívülről jönnek: mások iskoláznak be; mások tanítják nekünk, mi a jó, a követendő, a cél; mások alkalmaznak, választanak bennünket; másoktól függünk és végül mások által megszabott (programozott) szabályoknak, törvényeknek kell alávetnünk magunkat - ha az emberi társadalomban akarunk létezni. Most akkor hogy is van, kedves Sam? Tényleg nem programoznak minket, mert mi emberek vagyunk? Sajnos kiábrándító a felelet. Pontosan azért vagyunk sok ezer paranccsal kódolva, MERT emberek vagyunk. Itt egyedül Gerty volt szabad a saját határain belül, hiszen ő nagyon is tisztában volt azzal, hogy csakis a program vezérli, és nem a szabadság.

A Hold nyíltan játszik rá látszólagosságára. Ahogyan az égitest, úgy a film is. Mert az alapötlet szerint az űrbázis és benne Sam munkája egy, az ott dolgozó embert szánalmas, ketrecbe zárt, hasznot hajtó állattá silányító megtévesztés. Nem is a racionálissá magyarázó kerettörténeten van a hangsúly, mert - mivel nincs semmi értelme (mit is termel Sam a Holdon, és az mire jó egyáltalán? Főleg ilyen végletesen csekély mennyiségben?) - pontosan azt szimbolizálja, hogy a film akkor is működne, ha egy szó nem esnék konkrétan arról, miért van ez a szerencsétlen űrbányász a holdbéli támaszponton. Elég lenne csak maga a TÉNY, hogy Sam ott van, egyedül és behatárolva, s csupán három év múlva mehet haza. (Már persze a látszat szerint.) Hiszen ottléte egy klónok által végtelenített szalagon folyó kihasználás. A minta, az eredeti ember otthon, a Földön létezik családja körében. És végső soron mi itt a sztori akkor? Hát az, hogy míg Gerty egy előre programozott, bitek és ki tudja még milyen számsorok által tevékenykedő, saját érzelmi lét-tudattal nem rendelkező GÉP, addig Sam (és a többi Sam-klón), másolatuk ellenére az embert lekopírozó biológiai ÉLŐLÉNYEK saját (a rosszat is választható) tudattal, emocionális gondolkodással. Ettől lesz igazi tragédia a Hold, egy végtelenül gonosz történet, ahol 100%-ig kézzelfoghatóan olvasható le, mennyit is ér az élet, mit lehet vele kezdeni, és végül mennyire lehet megkínozni.

A Hold tulajdonképpen nem is sci-fi, csak éppen a jövőben és az űrben játszódik. De mondanivalója szerint lehetne akár a jelenben a Földön is (már persze az ember klónozása azért még a jövő fenyegetése). Ám mint science fiction, a látványvilága olyan, amilyennek lennie kell: minden lekerekített és hófehér; sehol semmi oda nem illő, funkciótlan csicsa. Emiatt jó egy sci-fi-környezet, ha minden praktikus és steril - elvégre ez az egyik atmoszféra teremtő jellege ennek a zsánernek. A feszültséget egy rövid ideig a rejtély biztosítja, amely aztán gyorsan megfejthető, de szerencsére a helyét az ember és klón (klón és klón) közötti viszony viszi tovább. A néző is meghasonlik, melyik Sammel azonosuljon, ez pedig nyugtalansággal tölti meg a történet textúráját, amely amúgy pontosan a leszűkített (térben, időben, érzelmileg, cselekedetileg) jellegének köszönhetően marad végig izgatottan vibráló. Gerty és Sam végső együttműködése keserűen jóleső katarzist nyújt, elgondolkodtató röpirat amellett, hogy miért egy érzelmek nélküli robotnak kell felismernie, az érző-gondolkodó ember életének értékét.

A brit Duncan Jones saját ötletéből rendezett filmje nyomasztó atmoszférájú lázadás az emberi élet és érzelmek kihasználása ellen. Sam Rockwell játéka, ahogyan a Sam-klónokat játssza, igazi tudathasadásnak tűnik. Egyszerre jelenít meg két teljesen eltérő személyiséget, ezzel is tovább mélyítve a film drámaiságát, hiszen a két Sam viselkedése pontosan azt bizonyítja, hogy minden egyes klón más és más, ergo szuverén, egyedi és megismételhetetlen individuum. Mellette Kevin Spacey Gerty hangjaként kétféle módon hat: jóleső, nyugodt orgánuma Sam mindenkori bizalmára és megnyugtatására tervezett, ugyanakkor hátborzongató sterilitást ad a kompjúterizált, mesterséges világnak, amely átvenni készül az emberi szerepköröket (Már órák óta nem ettél, készítsek neked valami?; Mondd el, mit érzel!). A Hold megdöbbentően gonosz (ám nem légbőlkapott) történet az ember kihasználásáról, a(z apró) cél miatt értéktelennek minősített életéről egy tökéletesre rajzolt sci-fi kulisszái között. Mondanivalóját felesleges szájbarágni; nem is kísérletezik vele a film, egyszerűen csak elmesél valamit, amelynek szélsőséges morális vetülete csont nélkül és segédeszközök használatát (manipuláció, hatásvadászat) mellőzve emóciókba ötlő. A Sam Bell-klónok tragédiája nem (el)túlzott, az analógiát követve tőlük már csak egy lépés a valódi emberek hasonló szituációkban szerepeltetése. És hogy még egyszer hangsúlyozzam az igazi konzekvenciát, arra elég előbbi mondatom hamissága. Ugyanis ember és klón között semmiféle különbözőség nem tehető, sőt! Ember és klón közé minden (biológiai) téren egyenlőségjel teendő. Ennek tagadása is csak programozás kérdése…