(Ninja Assassin)

amerikai-német, 2009. 99 perc

rendező: James McTeigue

Amikor még Michael Dudikoff-ot rajongtuk végtelenül cool, éjfekete gúnyájáért. Amikor egycsapásra bevonultak a tini-köztudatba a "suriken" és a "nundzsaku" kifejezések. Vagy még előbb, mikor a Commodore 64-en nyomkodtuk a Last Ninja kezdetleges akció-programot. Szép idők voltak, amolyan békebeli nindzsa-éra, amikor még az volt a király, hogy a nindzsák megmentették a rossztól a világot - bennünket. De az idők változnak. Nemcsak hogy a fekete ruhás gyilkológépek képesek oldalt váltani, hanem még nemes természetük is metamorfózison esik keresztül. Ahogyan az egykor poroszkáló zombisereg mára villámgyors ragadozó-falkává változott, úgy a nindzsák indokolatlan kegyetlenséget integráltak jelmezük alá, hogy többé ne várjuk, hanem féljük őket; ne hívjuk, hanem bújkáljunk előlük. Legalábbis ahogyan azt az amerikaiak elképzelik. Mert olyan producer "páros" (páros = egy + kettő) karolt egymásba egy nindzsa-mozi elkészítésére, akik nem ismernek sem embert, sem istent. Joel Silver szereti, ha minden robban: az akciók, az adrenalin, vagy éppenséggel az élő testek; a Wachowski-tesók pedig képesek mindent a sarkukból kiforgatni, és új, zavaros köntösben eladni a dolgokat. Így született meg a Ninja Assassin.

Amellyel nem az a fő baj, hogy kegyetlen. Vagy hogy ostoba robotokká degradálja az ősi harcosokat. De még csak az sem, hogy szélsőségesen elborzasztó színben tűnteti fel őket. Nem. Az a baj vele, hogy semmilyen. Igen, semmilyen. Az egész film színeit, atmoszféráját és lelkét veszti a vérengzésben, hogy egy meglehetősen steril alkotás szülessen, amely időnként olybá tűnik, mintha egy végtelenített koreográfia-szalag peregne a szemünk előtt. Akárcsak a Commodore 64-en (tényleg, mond ez még valakinek valamit…?). Mert ott is az volt, hogy hiába nyírtál ki ezret meg egyet, ha ugyanúgy ömlött rád tovább az ellenség. Végeérhetetlenül. A Ninja Assassin ráadásul ott számítja el magát először (és aztán tóba dobott kavicsként szétterjedően halmozva a félrenyúlásokat), hogy az ígéretes felütés után (értsd: 1. számú vérengzés) hagyja kicsúszni a feszültséget, az érdeklődést, az azonosulási lehetősége(ke)t, ergo a filmet a néző kezéből. Mi pedig annak rendje és módja szerint engedjük el a sztorit, és szorulunk kívülre.

Nem értem, miért kellett a játékidő felét arra pazarolni, hogy elmeséljék azt, hogyan jutott el Raizo odáig, ahol éppen most van. Szép, szép, meg klisés is bőven, de mindenekelőtt lassú. Ez ebben a műfajban nem pálya, arra ott van a kicsiknek a langyos vízű kismedence. Tényleg olyan erőfeszítésekkel építik fel a sztorit, mintha legalábbis a Forrest Gump-ot akarnák túlszárnyalni. Mert lehet, hogy Raizo múltja lényeg, hiszen annak tapasztalatától katalizálva cselekszik úgy, ahogy, csakhogy ebben a történetben nem a drámaiságon van a hangsúly - egyszerűen nem is lehet, mert a felvonultatott erőszakkal ezek úgy ütik egymást, hogy csak na. Amikor pedig az építkezés véget ér, minden síkon eljutunk a jelenre, onnantól kezdve már csak csihi-puhit kapunk, levágott-széthasított-kibelezett ezt-azt, amely homokvárba taposó vasalt bakancsként zúzza porrá az eddig felépített drámai történetsort. Akkor meg mire is volt jó ez az egész?

Csakis arra, hogy a második etap (b)ámulatba ejtsen bennünket a vizualitásával. Természetesen van ütős koreográfia, megtervezett és szépen kivitelezett akciósorozat. Amely még akár le is nyűgözhetné a nézőt, ha… ha emberléptékűre tervezték volna, akárcsak a főhőst. Csakhogy mindkettő a képregényadaptációk világa felé tendál. A 40 (de lehet, hogy 140) liter vérrel rendelkező Raizo egyszerűen képtelen annyi lövést, szúrást, vágást kapni, hogy ott helyben elvérezzen. Igazi nindzsa-terminátor ő, aki semmi perc alatt képes nyílt hasfalának ön-begyógyítására. És sajnos emiatt az égbekiáltó apróság miatt marad kívül a történeten a néző, hiszen hogyan is tudna olyan hőssel azonosulni, aki halhatatlan? Ez a mesei attitűd aztán persze, hogy végtelen ellenséget generál, csak hogy mindent gyorsabban, messzebbre, magasabbra. Az akciójelenetek pedig ott öntenek vizet lángoló kanócukra, hogy kimondott mészárlást rendeznek repkedő testrészekkel és tartálykocsinyi CGI-vérrel. Mert még a testnedvek is számítógép által generáltak, amely a filmidő haladtával gyakorlatilag a vicc felé tereli az egész nindzsa-bérgyilkosságot úgy, ahogyan van.

Komolyan mondom, nem tudom, miért adok 50%-ot a filmre. Talán mert már régóta vágyni láttam újra a nindzsákat. Talán mert az említett felépített visszapillantás-hálózat valóban drámai, ha nem vesszük mellé a jelen hitehagyott, ötlethagyott, következetesség-hagyott célba vonulását. Vagy talán azért, mert szépen van fényképezve a múlt és a most akcióparádéja. De ha összetesszük amink van, ép ésszel és esztétikával nem sülhet ki belőle komplett egész. Az valahol a mítoszhoz nyúlás mikéntjénél, hogyanjával elszállt. A karakterek lógnak, a színészek gyatrák, az egész Europol-nyomozós, összeesküvős-maszlag totálisan átgondolatlan. Csakis az akciók, a mészárlás megszületését hivatott szolgálni. De bárhogy nézzük, a Ninja Assassin oda-vissza bukik a néző szemében. S ha valamire mégis jó lehet, talán feltámaszt egy olyan alműfajt, amely elég régóta jegeli már magát. De ha így lesz, kéretik figyelembe venni, hogy én a régi nindzsákat akarom!