(Little Children)

amerikai, 2006. 137 perc

rendező: Todd Field

Apró titkok vagy kerek egész történet? Életmorzsák vagy előre nem látható összefüggések? Széthulló apropók vagy illeszkedő darabkák? Nem létezik vitamentesség. Todd Field filmjében minden a kicsi gyerekek (Little Children) körül forog. Ez lenne tehát a kapocs?

Tényleg úgy álltam fel a tévé elől, hogy nem értettem, mit is láttam. Próbáltam kerek egészként tekinteni a filmre, de valahogy nem tudtam eldönteni, miről is szólt. Lehet, hibás nézőpontot választottam. Lehet, hogy nem vezérfonalat kellett volna követnem, hanem csak azt, amely a szemeim előtt zajlott. Mert hiszen az életben mi sem látjuk a vezérlő elvet; azt, amely összetart-egybentart bennünket és a világot. Ezért van minden telve meglepetésekkel.

Itt az a sztori, hogy a gyerekek a kiindulópontok. A kisvárosi életek sajátja pedig mind-mind belőlük táplálkozik, valamilyen úton-módon kapcsolatban van a létükkel: ők az indukátorok és a változók-változtatók egyszerre. A négy családi és azon belül egyéni (ott is hierarchikus) dráma teljes egészében visszavezethető rájuk: a kisgyerekre, a serdülőre, a kamaszra. Az interakciók, a fejlődés, a valahová haladás lélegző és épp ezért kiszámíthatatlan üzemanyagára.

Nekem mondjuk még így sem állt össze a film, de ez valóban lehet az én hendikepem, aki egészben szereti látni a dolgokat, miközben érti a részleteket is. Az Apró titkok viszont valószínűleg nem a kohézióra van kihegyezve, holott a szálak egybefonódása kapcsán nagyjából kisül belőle az egység. Én vontatottnak tartom úgy a tempót, mint a dramaturgiát, a vége pedig egyenesen kirí az előzőekből: a fonalak egybefutása túlzottan és megalapozatlanul mesterséges.

Kate Winslet azonban számomra itt is elbűvölő. Én nagyon szeretem ezt a nálam két évvel idősebb, sokszor molett (bocsánat: enyhe súlyproblémákkal küzdő) brit színésznőt, aki jelenleg vitathatatlanul az egyik legtehetségesebb színjátszó. Ebben a filmben is elhisszük neki (én legalábbis feltételek nélkül) a becsapó szerelem-vágy elemésztő perzselését; a mélyen gyökeredző önkifejezés-gyereknevelés feloldhatatlannak tűnő ellentétét; a testi odaadás-kitárulkozás mély szégyenlősségét. Merthogy az Apró titkokban is mutat magából nem keveset, ezt pedig mindenki értse-lássa a saját beállítottsága szerint.

Szóval én csak egyszer (itt-ott nehezen) nézhetőnek tartom az Apró titkokat, melynek eredeti angol címe palást nélkül utal a lényegre. Ha a film "nem tetszése" pedig valóban a magam nézőpont-hibájában keresendő, elnézést kérek érte Kate-től. Mert ő - mint mindig - számomra ezúttal is csodálatos!