(amerikai, 2007. 96 perc
rendező: Marc Lawrence
Hugh Grant újra csúcsformában. Nem tudom, miért, de nekem kicsit olyan mellék-érzésem volt, mintha ez amolyan "a nagy visszatérés" atmoszférájú filmje lenne. Bár lehet, csak azért, mert a sztori is erről szól.
Mindenesetre az világosan kiderült, hogy a jó öreg Hugh mégsem annyira öreg, mint amennyire azt a ráncai mutatják. A Zene és szöveg című (furcsa, lényegretörő, stílszerű című) film üdítő romantikus vígjáték. Pontosan azért, mivel a főhős Hugh szinte lubickol a szerepében. És baromira jól is áll neki az egykor volt popsztár gúnyája. Mit nekünk A-HA, Duran Duran vagy Chesney Hawkes (emlékszik még rá valaki...?), ha a POP nevű együttesben láthatjuk Hugh Grant-et a billentyűk mögött énekelni és rázni?
Drew Barrymore is édes a filmben, mint rendesen. Ő nem az a tipikus szépség, de nekem mindig is aranyos volt és már az is marad. A szende kislány karakterét hozza ezúttal is, megspékelve némi belevalóssággal, titokzatossággal, tudatossággal. Igazság szerint kellenek is szerepéhez ezek a plusz dimenziók, mivel Hugh figurája nagyon erőteljes a vásznon. Ezzel nagyjából kiegyensúlyozódik kölcsönös egymásrautaltságuk, amely mindig a jó filmek alapja.
Most már elég a szövegből, nézzük a zenét! Na az valami pokoli. Pokoli jó! Annyira a '80-as éveket idézik Hugh "egykori" (mármint a film szerint) számai, hogy azt már szinte fájdalmasan kellemes hallani. Rég elfeledett stílus tör magának újra utat a divathoz. Kedve támad az embernek elővenni az akkori slágereket. És milyen kellemes hallani Drew és Hugh duettjét is! Egyiküknek sincsen kiemelkedően jó hangja, de éppen ez adja a történet hitelét, élvezetét.
Mindent egybevetve nagyon kellemes kis film a Zene és szöveg a csúcsrafuttatott Hugh Grant-tel és a nálam két évvel idősebb, de még mindig fruska-szerű Drew Barrymore-ral. Azt meg persze mondanom sem kell, hogy a ma esti borotválkozásom közben a film soundtrackját fogom hallgatni.
