(The Chronicles of Narnia - The Lion, the Witch and the Wardrobe)

amerikai, 2005. 143 perc

rendező: Andrew Adamson

Vagy-vagy. Két eset lehetséges: vagy tényleg fejbekólintott, hogy elmúltam 30, miáltal teljesen kiestem a mesék birodalmából, vagy tényleg oltári nagy baromság a Narnia krónikái. Jó, itt azért megjegyzendő, hogy nálam a Harry Potter a csúcs, de ez nem mentség semmire! Mert ez az oroszlán-ruhásszekrény-boszorkány-izé nagyon-nagyon távol áll a számomra fogyasztható meséktől. Sőt, egyenesen dühített, amikor néztem.

Mert például az Óz, a Végtelen történet vagy a már említett Harry Potter (hogy eltérő műfajokat-stílusokat mondjak) igazi mesék. Gyerekeknek szólnak felnőtt hitelességgel, még ha e kettő anakronisztikusnak, egymást kizárónak is hangzik. Ellenben a Narniával, amely ugyan a gyermeki képzelőerőre, mesés-elképzelt világra épít, mégis roppant badarságokkal, idegesítő klisékkel működve. Híján van az érzelmeknek, a fordulatoknak, a "gyerekségeknek". Számomra teljesen idegenül, egy felnőtt nem értő szemszögéből kerülünk a sodrásmentes történetbe, ezáltal végig kívül is maradva belőle.

Innen-onnan ötleteket lop, amelyekről tévesen hiszi, hogy a gyermeki mesék kellékei. Pedig marhára nem. Úgy téved, hogy az már döbbenetes! Például, amikor sor került a csatajelenetekre, egy (jó hosszú) pillanatig azt hittem, a 300 című, felnőtteknek szóló, korhatáros filmet látom. Felháborító!

Pedig ígéretesen indul, jó a felvezető sztori, érzelmekre méltán ható a kezdet, hogy aztán a szekrénybe lépve egy elhibázott mesevilágba cseppentsen. Se fordulatok, se gyermeki látásmód, se átélhető érzelmek. Semmi. Képek, csikorgó jelenetek, idegesítő és hiteltelen karakterek (nem látszik a boszorkány gonoszsága, nem látszik az oroszlán igazságos-lenyűgöző ereje), béna-ostoba befejezés, emlékmegőrző csattanó nélkül. Hát ki akar - akár gyermekként, akár felnőttként - ebbe a világba belépni? Mert én ugyan nem!

Szóval nem tudom, én vagyok-e 30 vagy a Narnia nem igazi mese? De azt hiszem, mind a kettő igaz.