(Blowup)

angol-olasz-amerikai, 1966. 111 perc

rendező: Michelangelo Antonioni

Fekete és Fehér. Fehér és Fekete. Játék a színekkel. De vajon szín-e a fekete és a fehér? Valamit kiemel vagy valamit elrejt? A múltra utal vagy éppen a jelenre? A valósra vagy a hamisra?

Baromi sok a kérdés. Nos, Antonioni filmje természetesen nem ezekre (próbál meg) válaszol(ni). Illetve ki tudja! A történet, amit látunk, egy "divatos sztárfotós" (senkitől nem idézek, az idézőjelet csupán megkérdőjelezésnek szánom) napját/napjait mutatja be. Az alkotóvágyát. A belülről jövő művészi elköteleződését. Blabla. Nekem mindez hamis volt, erőltetett, de mondjuk nem éltem a '60-as évek Angliájában, nem ismerem az akkori viselkedést-attitűdöt, úgyhogy ez így patthelyzet. Stop.

Sokkal érdekesebb, hogy ez az önmagába szerelmes fotós kis hétköznapi(?) fényképezkedése során rábukkan valami olyanra, amely mást mutat a szemnek és mást a fotóoptikának. (? = ha művészet, akkor ugyebár nem lehet hétköznapi. A két dolog kizárja egymást.) De vajon mit látott? Gyilkosságot? Vagy mit akart látni? Gyilkosságot? Erre választ egyértelműen nem kapunk, a képzelet és a valóság csakúgy fedik egymást, mint a fotókon a kivehetetlen foltok. Illetve ha valami mégis beszédes, akkor az a film végi pantomim-teniszmeccs. Kinek mit mondott?

Antonioni nagyon érti a dolgát ott, ahol thrillerré szélesíti filmjét. A parkbeli fényképezős jelenet, és a fotóelőhívások jelenetsora kiválóan megkomponált, feszültséget keltő-fokozó. Tökéletes egész mind a kettő, és olyan finoman illeszkedik a film textúrájába, hogy nem látszanak a varratok. Mindez lehet, hogy első olvasatra furcsa, de indoklásom szerint azért helytálló, mert a film "fő" műfaja inkább dráma, mint thriller. Vagy túl messzire és félre megyek?

A Nagyítás képi világa valóban figyelemreméltó. Nemcsak a fekete-fehér színekkel komponál érdekesen (értsd: jelentéshordozóan), hanem ráadásul a kétdimenzió határait szélesíti helyenként hárommá. Zseniális! A "mozgás" ellenére néha azt a benyomást kelti a nézőben, mintha szó szerint álló fotókat nézegetne. Na kérem, valahogy így kell elképzelni, erre teremtődött a filmművészet.

Persze csendben hozzáteszem, hogy helyenként igencsak untam a filmet, de ez azért nem von le semmit az értékéből (vagy az én szellemi állapotomból), mert pont azt ragadtam ki belőle, hogy nem muszáj összefüggő egészként nézni, hanem darabolva is üzen. Akárha egy fényképalbumot nézegetnék. Ott pedig, ugyebár, bátran lehet lapozgatni.