(4 luni, 3 saptamani si 2 zile)
román, 2007. 113 perc
rendező: Cristian Mungiu
Ez a film nem nőknek való. És ez a film végképp nem férfiaknak való. Gonosz leszek: úgy is, mint felelősségteljes felnőtt, és úgy is, mint sokkhatásokra operáló pedagógus. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap olyan tiniknek való, akik a szexben pusztán következmények nélküli játékot látnak. Akikben nem tudatosodott (még), hogy ez a két felnőtt közötti túlszárnyalhatatlan élvezeti forrás az ember életében elérhető legkomolyabb „gyümölcsöt” vonhatja maga után. Természetesen nem félni kell tőle, mint a tűztől, de ugyanolyan gondosan kell bánni vele. Nos nekik kell, hogy szóljon ez a film, hogy hasson rájuk, hogy egy életre beléjük égjen! Még akkor is, ha ma már nem 1987 Romániájában élünk, és az abortusszal kapcsolatos viszonyulás se nem a szégyellendő, se nem a lehetetlen kategóriájába tartozik. Igen, még akkor is!
A 4 hónap, 3 hét, 2 nap román film, csupa-csupa fődíjjal a háta mögött (pl. Cannes - Arany Pálma). Előzőleg soha nem hallottam a készítőiről és semmit nem tudtam a benne szereplőkről. De azt hiszem, egy életre megjegyeztem a nevüket! A film ereje döbbenetes! Forgatókönyve, és annak megvalósítása annyira életszerű, hogy a végéig úgy éreztem, dokumentumfilmet nézek. Valódi szereplőkkel, valódi mondatokkal, valódi fájdalommal, kétellyel,vérrel, kilökött magzattal. 1987 Romániája lesétál a kockákról, illetve nem is, mi költözünk be Otiliához és Gabitához a kollégiumba, a szállodai szobába, és rajtunk végzik el a szondabevezetést a magzathoz. Mi szüljük meg, izzadjuk ki végül a megkönnyebbülést, és mirajtunk hagy örök nyomokat a megrázkódtatás. Rajtam is, férfi létemre, nem is kicsit!
A történet egy szálon fut végig. Na jó, pontosan nem fut, hanem ellenkezőleg. Lassan építkezik, megrágva minden emocionális-intellektuális morzsát, csak hogy valóban ne filmnek, hanem valóságnak éljük meg. Felütése tökéletes környezetrajz; miközben körbejárunk a koleszban, tízujjnyi tapintással simítjuk végig az éra textúráját. Nem kell ide (sok) beszéd, a vizualitás mesél. És amikor végre sejteni kezdjük, mire is megy ki a játék, miért is az a cím, ami, akkor kezd el hevesebben verni a szívünk! Pulzusunk a végtelenségig gyorsul, mellkasunk a határokig horpad, gyomrunk pedig megtelik égő-szúró kövekkel. Döbbenten figyeljük a létező figurákat fixen lerakott nézőpontokból. Még a (mozdulatlan) kamerabeállítások is arra szolgálnak, hogy minél nagyobb erővel lökjék be a nézőt a történetbe. A feszültség a végletekig fokozódik, hogy aztán totál plánban, a szemünkbe vágva okozzon sokkot a fürdőszoba kövére rakott, véres törölközőbe bugyolált magzat. Na, azt hiszem, ennél nyersebben, ennél brutálisabban és ennél tisztességtelenebbül régen okoztak nekem maradandó, bennakadó lélegzetet!
A katarzissal sem bánik kesztyűs kézzel a koncepció. A valódi sokk után újabb érzelmi hullámvasúton szemlélhetjük a magzat eltüntetését, hogy aztán a végén egy valódi csavarnélküliséggel, a várt tragédiával szemben, tragédiátlansággal szembesüljünk. (Már persze csak egyfajta értelemben.) Mert nem történt semmiféle visszafordíthatatlan (dehogynem!), mert minden megy tovább ugyanúgy (dehogyis!), mert szerencsésen, egészségesen túlléptünk a dolgokon (na persze!). Cristian Mungiu saját filmje (író-producer-rendező) óriási hatással volt rám! A 4 hónap, 3 hét, 2 nap nézése közben szimultán rettegtem, borzongtam, undorodtam és azonosultam a történettel. Sosem hittem volna, hogy egy tőlem eleddig távol álló dolgot fogok majd a saját tapasztalatomként felfogni! Márpedig így történt, és ezért kívánom azt, hogy minden tini (kezdő felnőtt) essen túl rajta – inkább filmen, mint a valóságban! Még ha nem 1987-et is írunk. Igen, még akkor is! De ezt már, azt hiszem, mondtam. Bár hozzáfűzöm, van, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni. Cristian Mungiu filmje pedig ilyen!
